Az Asphyxiation a fentiekhez képest kevésbé izgalmas, dühös döngölés, ám a szólórészek itt is elbűvölők. A befejezés extrája itt szerény, de ötletes kis tempóváltás.
A Desolate July szép-szomorú zúzda egy zenészbarát emlékére, nyújtott gitárral cseng le.
A következő, King of Delusion az előző dalból fejlődik ki, ízes, nyugtalanító zongorajáték az elején, aztán egy Black Sabbath-ízű, súlyos gitártémával fejlődik diadalmas hegyvonulattá a dal. Közepén a zongoratéma egy vészjósló kiállásban vissza is tér, hogy a visszhangosított ének és gitár csatlakozzon az elszálláshoz.
A gitárszólót is megelőzi egy hasonló, ott a dobbal felelget a zongora: pár másodperc dzsessz csak úgy, az örömért. Míg a refrén alatt (itt is) a 70-es évek Hammond-hangzása. A majdnem kilenc percben mindenki megcsillogtathatja tudását, még sincs aránytalanul szétszólózva, hangulat és történet egységes marad, tele sokszor hallgatható, izgalmas ötletekkel.
A Fall to Ascend megint vadabb, elképesztő tempóváltásokkal és szólókkal – koncerten ettől kerülnek majd eksztázisközeli állapotba a népek. A Resurrection Day szintén fölemelő vágtatás, a refrén lehetne Deep Purple, Rainbow vagy Dio is, és egy basszusszólóval is jól odacsapnak.
A záró New World Today a maga 15 percével nagyívűen summázza az egész albumot, vagyis a hard rock-gyökerektől a Pink Floydon át a modern metálos, technikás keménykedésekig van benne minden. Több helyen olvasom: sok a 15 perc ennek a dalnak. Sok is, ha dalként hallgatjuk. Ha ellenben pár tételes zeneműként, amelyben nagyjából két-két énekes és instrumentális ciklus van, apró meglepetésekkel, mindjárt izgalmas a dolog. A zenekar tudása alapján a formában még rengeteg a lehetőség, bízzunk benne, hogy Apolló fiai legközelebb még jobban elszállnak.
(MMXX, Sons of Apollo, InsideOut Music 2020)
Szóljon hozzá!
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!