Az önreklámozás bajnokai

Észak-Korea nem termel semmi jó dolgot, egy borzasztó börtönállam, ronda épületekkel és atomrakétákkal, ahová senki se akarna elutazni. Dél-Korea csodás hely, Samsungot és Kiát gyárt, volt náluk olimpia és foci-vb, remek filmeket készít, és a konyhája különleges. Nem csoda, ha a két állam között hadiállapot van. Miből tudjuk, hogy Phenjan hazudik, és Szöul nem? Sehonnan, de Dél-Korea el tudta hitetni, hogy az ő oldalán áll az igazság.

Ha azt a kifejezést halljuk, hogy állami propaganda, akkor mindig nagy, tömött sorokban menetelő embereket képzelünk el, akik harsogják a szájukba adott jelmondatokat, lobogtatják az egyenzászlókat, és ütemesen tapsolnak, ahogy azt a megfelelő propaganda-szakemberek tanították nekik. Pedig ennél ez a műfaj sokkal bonyolultabb, és épp emiatt nagyon nehéz jól csinálni. Egyes országok művészi szintre fejlesztették ez irányú képességeiket, mások pedig igyekeznek kitalálni, mit rontanak el.

Észak-Korea minden bizonnyal a legrosszabb propagandista a földön, de látványosan próbál tanulni a nagyoktól. Mivel számára ma is a televízió a mindenható üzenetközvetítő, ezért a külföldre irányuló híranyagokban húsz éven át ugyanaz a bemondónő szerepelt. Manapság váltott Phenjan, és elkezdődtek feltünedezni a világhálón olyan videóblogok, amelyekben egy fiatal phenjani lány, Un A mesél az életéről. Ő meglehetősen csinos teremtés, néha lassítva sétál a városban, hadd lássa mindenki a lobogó haját, szépen énekel, és az élete a bemutatott filmek alapján nem is különbözik egyetlen nyugati fia­talétól sem. De persze hazudik, gondolja minden nyugati, amikor nézi a kis etűdöket. Mert Észak-Korea hazudik, mindig, minden helyzetben, amikor külföldre sugároz. Nincs olyan pillanat, amikor hinni lehetne az állami szerveknek, az igazságot minden esetben azok mondják el, akik átszöknek a határon, és megérkeznek Dél-Koreába. Miből tudjuk, hogy Phenjan hazudik, és Szöul igazat mond? Sehonnan, csak Dél-Korea ügyes, és el tudta hitetni magáról, hogy az ő oldalán áll az igazság ebben a háborúban. Mivel a két Korea között hadiállapot van, szükségszerűen torzul a propaganda hatására az igazság, sose tudjuk, ki szökött át valóban a határon, a szerencsétlen kinézetű fickó ott a rendőrségen valóban egy életéért küzdő paraszt, aki három napja nem evett, vagy Észak-Korea hadseregének törzszászlósa, esetleg egy régóta erre a feladatra trenírozott dél-koreai színész. De hiszünk neki, mert az ember ilyen, szereti az izgalmas sztorikat, Dél-Korea pedig megtanulta, hogyan kell jó sztorikat felépíteni.

Ugyanis remek tanítómestere volt az Egyesült Államok személyé­ben. Ha a politikai rendszert lecsupaszítjuk, nincs jelentős különbség a két Korea gondolkodásmódja között, csak az ideológiai máz becsapja a szemünket. Észak-Korea nem termel semmi jó dolgot, egy borzasztó börtönállam, ronda épületekkel és atomrakétákkal, ahová senki se akarna elutazni. Dél-Korea csodás hely, Samsungot és Kiát gyárt, volt náluk olimpia és foci-vb, remek filmeket készít, a konyhája különleges. Dél-Korea cseppet sem volt szabad társadalom a kilencvenes évekig, egypártrendszer és szigor uralkodott, katonák viselték a vezető tisztségeket. De Coca-Colát ittak, és így a békés átmenetet követően meg tudott ugrani az ország imázsa. Évezredes kultúráról beszélünk, amelyet szinte semmiben nem tud befolyásolni egy emberöltőnyi megszállás, de mivel a koreaiakról nagyon keveset tud a nyugati társadalmak utcáin lézengő embertömeg, besorolják őket a kínaiak és a japánok közé, feltételezve, hogy ők is úgy élnek, mint azok. Mintha legalábbis a másik két évezredes kultúra között olyan sok hasonlóság volna.

De a propaganda alapvetően így működik. Ahogy Un A is azt hangsúlyozza, Phenjan nem sokban különbözik Londontól, az ő élete pedig Beverly Simpson alabamai tinédzserétől, a befogadó oldalon is a közös pontokat keresi mindenki. Ha jól működik a propaganda, akkor a kötődés megszületik, lám, mi is ilyen zenét hallgatunk, ilyen ételeket eszünk, élvezzük a hullámvasutat és a vattacukrot, barátokkal sétálunk a tengerparton. Erre a varázslatra azonban Észak-Korea nem képes, hiszen csak most tanulja azt a művészetet, amelyet az amerikaiak kétszáz éve fejlesztenek. Washingtonnak ugyanis elhisszük, hogy a nemzetközi katonai akciók jogosak lehetnek, hiszen minden beszédet profik írnak, akik megtanítják a politikusoknak és a katonai vezetőknek, pontosan hogyan nyomják meg a fontos szavakat, hogy tartsák a kezüket, és mikor tartsanak lélektani szünetet a mondandójuk során. Ez a stílus pedig beszivárog a mindennapokba, mert a tömegmédia nagy úr, a fiatalok kezdenek úgy beszélni, mint a hollywoodi sztárok, olyan színpadias gesztusokat vesznek föl, mint Brad Pitt, olyan szavakat használnak, pedig ez mind valójában a propaganda eszköztárába való, s nem a való élet velejárói. De működik, és ez vezetett oda, hogy az amerikai választási kampányok show-műsorrá váltak, nagyon profi cégek irányításával, amelyeknek stratégái milliókért vállalják, hogy egy-egy jelöltet annak képességeitől és politikai céljaitól függetlenül sikerre vezessenek. Az istenadta nép pedig elhiszi, hogy Joe Biden őszinte. Azt is elhiszi, hogy Kamala Harris demokrata alelnökjelölt a legjobb választás, hiszen egy fekete nőről van szó, ezért biztosan kiáll a fekete jogokért. Pedig Harris mindössze négy évvel ezelőtt úgy szerepelt a hírekben, mint az első indiai származású kongresszusi képviselő, szó sem volt még akkor fekete életekről és jamaicai gyökereiről. De most, 2020-ban kidomborítják a fekete hátterét, mert így vág össze a másik cég által felvázolt, faji megkülönböztetésen alapuló stratégiával. Ha Harris történetesen republikánus volna, nyilván arra utalna a mainstream sajtó, hogy Jamaica nem is az Egyesült Államok része, azaz Harris külföldi, így természetesen semmi köze nincs az amerikai feketék életéhez. Ez egy olyan játék, amelyben minden megengedett, és minden a show része.

Ezt a stílust igyekeznek elsajátítani a világ más részein is, Hollywood és az amerikai politikai show dominál, de minden más ország elrontja egy ponton. Egyszerűen nem lehet annyira sikeres máshol ugyanaz a stílus, mert az emberek se ugyanolyanok. Egy európai politikusnak nagyon rosszul áll az amerikai harsányság, tipikus példa Németország, ahol a legizgalmasabb jelöltek láttán is elkapcsol az átlagos magyar tévénéző, annyira unalmasan néznek ki. Pedig náluk is igyekeznek szexisíteni a politikát, borzasztó eredménnyel. Minden adott, pénz és szakértelem is van, de azok a német reklámspotok, amelyek időnként felugranak a videómegosztón, arra ösztönözve a nézőt, látogasson el Németországba, mégsem működnek.

De még mindig jobbak, mint a két igazi nagyágyú, Kína és Oroszország. Utóbbi létrehozta a saját médiahálózatát, az RT modern és látványos, a hírei sokszor komolyan vehetőek és megalapozottak, stúdiói csillognak-villognak, bemondói pedig tökéletes angolsággal beszélnek. Jól szabott öltönyök, sármos mosoly, a produkció minden eleméről üvölt a profizmus. De mégsem működik tökéletesen, mert átvett modell, egy orosz CNN, és a nyugati lapok mindig megjegyzik, hogy Kreml-közeli adóról van szó. Ezzel annyit sugallnak, hogy ez állami propaganda, azaz feltehetően hazugság, egy szépre polírozott sztáliniádát látunk. Ezt a nyugati néző pedig azonnal megérti, hiszen az van benne, hogy az oroszok az ellenség, az orosz termékek rosszak, Moszkvából gyűlölet árad feléjük, és nem szabad bennük bízni. A BBC soha nem kap olyan titulust, hogy a Downing Street 10-ből irányítják, pedig bizony van benne valami. A BBC ugyanis megbízható, magas színvonalú és lényegretörő, legalábbis ezt az imázst építette fel szívós munkával a XX. század során. Valószínűleg nagy szerepe van ebben annak, hogy angolul beszélnek, s az a világ nyelve, hiszen sokkal jobban, modernebbül hangzik minden angolul, mint más nyelven. A kínaiak így próbálkozhatnak bármivel, a mandarin nem tud végigsöpörni a világon, bonyolult írásjegyeik inkább egzotikusak, de nem vehetik fel a versenyt a breaking news-szal.

Pedig az a breaking szinte mindig fake.