Hó alatt

Három ember, három sors, három istenkeresés látható az „Örökre hó alatt marad” című kiállításon.

Három kereszt, három sors, három istenkeresés az Ars Sacra Fesztivál jegyében Fotó: Mirkó István

Az ember, ha elmegy egy kiállításra, akkor általában tárgyak szemlélésére gondol. Ha olvasni akar, akkor inkább könyvtárba megy. Most azonban az történt, hogy édesapámmal beültem az autóba, és a Petőfi Irodalmi Múzeumba mentünk, méghozzá olvasni.

Az „Örökre hó alatt marad” című kiállításon szép verseket betűzhettünk a falon. Eszembe jutottak gyerekkorom kis táblácskái, amelyeket még én is készítettem különféle bibliai idézetekkel. Azért adtuk egymásnak ezeket a tárgyakat, mert maga a betű mint valamiféle emlék csüng ott a falon. Mindig emlékeztet arra, akiről írták és arra, aki írta. Így lesz maga a szó tárggyá. Ugyan szavak vannak ezeken a táblácskákon, de a szó meghaladja önmagát, és visszakerül oda, ahonnan ered. Jelekből lettek a betűk, majd visszakanyarodik eredetéhez a jelzett dolog: jellé lesz.

Három kereszt, három sors, három istenkeresés az Ars Sacra Fesztivál jegyében
Fotó: Mirkó István

A szavak emlékké válnak, mint egy sírfelirat a hó alatt. Pilinszky János különösen kedves képe a hó, amely takarja az ütéseket, „Veled együtt és velem együtt az idő minden ütése-kopása és erőssége hó alá kerül abban a végső feledésben, amit az Atya küld majd a világra”. (Levél)

A kiállítás csúcsa az, amikor kiderül: bejegyzés nyílik ki most számunkra. Nagy Gáspár költő lélekben idehozta könyvét, jóllehet már nincs közöttünk, és az sincs, aki beleírta: „örökre hó alatt marad.” Mi nézzük a kötetet, elképzeljük a toll sercegését. Látjuk Nagy Gáspárt, aki mosolyog, és hóna alá veszi az ajándékot, megy a kinccsel, amely a monstrancia liturgikus edénye.

Mert ez az egész, amint néhány utalásból kiderül, voltaképpen az Eucharisztikus Kongresszus ihletésében készült. Az Ars Sacra Fesztivál keretében megnyílt kamarakiállításon olyan verseket olvasunk, amelyek valamiképpen imádságok. Nem csupán istenes versek, hanem az istenkeresés mélyét, annak misztériumát írják le, mint Nagy Gáspár sorai: „Ima az, ami / templomi csöndben, / a lehunyt szemek mögöttiben /

megtörténik.”

Pilinszky János, Nagy Gáspár, Reményik Sándor, Mécs László, Károlyi Amy, Weöres Sándor, Vörös István és Orosz István verseit olvashatjuk. De hogy tárgyak is megjelenjenek ebben az egyébként átjárásra használt termecskében, láthatunk három keresztet is. Éppen hármat. Az egyiken az életfa megrepedt, ez Nagy Gáspáré. A másik cizellált, és apró passióképek övezik a feszületet, ez Mécs Lászlóé. A harmadik hagyományos, ám különleges ékkövekkel kirakott, ez Pilinszky Jánosé volt. Látunk tárgyakat, de mik is ezek? Emlékek és jelek az örök hó alatt. Nem is ezeket látjuk, hanem három embert, három sorsot, három istenkeresést. A látható helyett a láthatatlant. A megjelenő helyett a megjeleníthetetlent, tárgyak helyett szavakat, szavak helyett imát. Aki tudja, mit jelent az oltáriszentség, maga előtt látja a tabernákulumot, mint a hó csillogását, és tudja, hogy mégiscsak a valóságot látja, de nem a szemével. Szemünket behunyva mentünk ki a teremből. Mentünk tovább ezzel a szűnni nem tudó vágyakozással Isten után.

(„Örökre hó alatt marad”. A Petőfi Irodalmi Múzeum kiállítása 2021. január 17-ig látogatható)