Nyomáspróba

Szerte a világban Ankara és Moszkva érdekei immár a sokadik helyen kerülnek szembe egymással, még ha áttételekkel is, de fegyveresen. Meddig lehet ezt csinálni, miközben a felek mosolygós arcukat mutatják, ha ­éppen találkoznak? Félő, hogy az egyiknél egyszer csak elszakad a cérna.

Forrás: Formiche net

Ettől kezdve a két hatalom közti problémák vették át a főszerepet, elsősorban Szíriában, ahol Idlib környékén orosz gépek török állásokat bombáztak, számos török katona meghalt. Várható volt, hogy ilyen helyzet előbb-utóbb bekövetkezhet, ugyanis Oroszország az ország elnökét, Aszadot támogatta, míg Törökország a különböző Aszad-ellenes arab milíciáknak nyújtott segítséget. Ezt még a két vezető el tudta sikálni, megállapodtak közös járőrözésben és egymás jobb tájékoztatásában. De a Líbiában történt beavatkozás során napnál világosabbá váltak az ellentétek.

A török haderő a tripoli egységkormány mellé állt, míg Oroszország zsoldoscsapataival a keleti országrészt uraló Haftár tábornokot segíti. A törökök hatékonyan felléptek Líbiában, meghiúsították Haftárnak a főváros elleni támadását. Különösebben nem tetszhet a Kremlnek az a szerep, amelyet Törökország a Földközi-tenger keleti felében játszik. Itt is fütyül bármilyen nemzetközi megállapodásra, szerinte neki joga van a tenger mélyén található mesés gázkincshez. Mintha az lenne Moszkva benyomása, hogyha Ankara elegendő gázvagyonra bukkan, akkor könnyen elhanyagolhatja az eddigi orosz gázvásárlásokat.

Szeptember végére azonban még komolyabbá vált a helyzet: kirobbant az azeri–örmény konfliktus Karabahban és környékén. De mi köze van ehhez Moszkvának és Ankarának? Sok. Oroszország legfőbb kaukázusi szövetségese Örményország, ahol van egy orosz katonai támaszpont is. Mindkét ország tagja a Kollektív Biztonsági Szerződés Szervezetének, amelyet a Szovjetunió széthullása után hoztak létre. Ez gyakorlatilag a volt szovjet köztársaságok NATO-ja, a haderők együttműködéséről szól. Ez előírja, ha valamely tagállamot támadás ér, akkor a szervezet közösen a védelmére kel. Épp ezért a mostani harcokban az azeriek kínosan ügyelnek arra, hogy Örményország területét háborítatlanul hagyják, nehogy kiprovokálják az orosz válaszcsapást. A harcok Karabahra és a körülötte lévő, az örmények által még 1994 előtt elfoglalt azeri területre korlátozódnak, ezeket akarja Baku felszabadítani. De ha egy rakéta eltévedne, és örmény földön csapódna be, valószínűleg az sem váltaná ki az oroszok azonnali megtorlását. Ugyanis Azerbajdzsán kereskedelmileg sokkal fontosabb partnere Oroszországnak, mint az örmények. Ezért Moszkva is megfontolt, egyáltalán nem akarja a helyzet eldurvulását Azerbajdzsánnal.

Van egy ország azonban, amely teljes erővel veri a harci dobokat, ez pedig Törökország. A harcok kirobbanása után a török fővárosból azonnal Bakut buzdították, hogy vissza kell foglalni az örmények által elrabolt azeri területeket. A török ajkúságra hivatkozva Erdoğantól felhangzott az „egy nemzet, két állam” – mármint a török és az azeri – felkiáltás, amely errefelé különös hangsúllyal bír. De nem csak szavakkal bátorítják Bakut. Konkrét katonai együttműködéssel, amelynek létszámáról ellentmondó értesülések látnak napvilágot. A jelenlegi összecsapásokban az azeri hadsereg fegyverzete majd hetven százalékban orosz. Ezt követi a török és az izraeli arzenál.

Törökország megjelent Oroszország közvetlen szomszédságában, a Dél-Kaukázusban, amely egyértelmű kihívás Moszkva számára. Valaki háborgatja az érdekszféráját. Nem lelkesíti túlzottan a Kreml vezetőjét, hogy új szereplővel kell számolnia a térségben. Eddig Ankara csak „lágy erőre” támaszkodott, hogy befolyását növelje a Kaukázus környékén. Különböző politikai és kulturális szervezeteket hozott létre, a „külhoni törökökre” alkalmazta a „török üzbég”, a „török kirgiz”, a „török tatár” kifejezést. Otthon Erdoğan nacio­nalista politikáját senki sem meri megkérdőjelezni, hiszen az azerieknek nyújtott segítség egyértelmű „testvéri kötelesség”. „A török nép teljes szívével és minden eszközével az azeri testvérek oldalán található” – fogalmazott a közelmúltban az államfő. Most elérkezettnek látta a pillanatot arra, hogy kikezdje Oroszország eddig megkérdőjelezhetetlen hatalmát ezen a területen. Kifejezte igényét arra, hogy Törökország vezetője a török ajkú népeknek. Egyre inkább látszik – állapítják meg megfigyelők –, hogy az egykori Ottomán Birodalom nyomán egy új szövetséget akar kiépíteni Azerbajdzsánnal, Kazahsztánnal, Üzbegisztánnal, Kirgizisztánnal és Türkmenisztánnal, még akkor is, ha ennek létrehozásakor összeütközésbe kerülhet Moszkvával. De Putyin vélhetően megfontoltan fog cselekedni. Egyes nyugati elemzők még azt sem tartják kizártnak, hogy fegyveres összecsapás tör ki a térség két régiós hatalma, Török- és Oroszország közt. Erre kevés az esély. Az viszont nem kizárt, hogy Oroszországot kivételes nyomáspróba alá helyezik, Nyugatról a fehérorosz helyzet, délről pedig a karabahi válság hozza Moszkvát kényes helyzetbe. Vajon mit lép erre?