Túlzások kora (2)

Ábel ifjúkorában, ha az emberek bicikliztek, az egyszerűen annyit jelentett, hogy bicikliznek. Ma már más a helyzet.

Forrás: Pexels

Meg kell vallanunk: Ábelnek soha nem volt saját biciklije. Ha szüksége volt rá, mindig a másokét használta. Persze ők is tudtak róla. Ennek ellenére kedveli e sportot, ha úgy adódik, ma is szívesen száll nyeregbe. Ezt azért bocsátjuk előre, nehogy az a benyomás keletkezzék az olvasóban az alábbiak kapcsán, hogy bármiféle irracionális, netán zsigeri ellenszenv táplálná mondandónkat.

Ábel gyerek- és ifjúkorában, ha az emberek bicikliztek, az egyszerűen annyit jelentett, hogy bicikliznek. Ma már más a helyzet. Ha egy ürge biciklire száll, az, hogy biciklizik, a fontossági sorrendben csak a sokadik helyen áll. Ma már ugyanis, aki bringázik, az környezetet véd, küzd a klímaváltozás ellen, egészséges, zöld, bio-, fenntartható stb. életet él, lábnyomot csökkent (értsd: a lába sem éri a földet), legvégül pedig – hát igen, teker is. A klímahisztéria korifeusai által kibocsátott jelszó: a bringázás csökkenti az üvegházhatást, a globális felmelegedést és a kilóid számát. Ebből is látszik, hogy bringásnak lenni igen sokoldalú, már-már polihisztort (de legalábbis polihisztit) igénylő elfoglaltság. Itt tartunk ma.

Mert hát korunk embere immár sokadjára képtelen megmaradni a józan ész territóriumán. Erről elsősorban jogosítvány és víziók nélküli politikusok gondoskodnak, éppen terelgethető nyáj pedig mindig akad. S e nyájat mostanság előszeretettel terelik rá az autóutakra, mondván: ha nem tetszik az autósoknak a szűkülő sáv, szűkölés helyett szálljanak bringára. Csakhogy az elképzeléssel több gond is van. Az egyik az, hogy egy társadalmat a civilizációs szint egy magasabb fokáról visszaléptetni egy alacsonyabbra csupán egy kataklizma, azaz bivalyerős kényszerhatás képes. Ez (egyelőre) nem politikusi hatáskör. A másik, hogy a tudóstársadalom szerint egyáltalán nem biztos, hogy az embernek lapot osztottak a klímaváltozás előidézésében. S addig minden effajta kísérletezés öncélú s így káros. Aztán meg, ha valóban úgy lenne is, hogy mi bütyköljük össze magunknak a klímaváltozást (ó, vanitatum vanitas!), nézzük csak, milyen hatással van a klímára a kerékpárosok beözönlése az autóutakra. Ott teker az öntudatos klímavédő leszegett fejjel a kétsávos főúton, jó esetben húsz kilométer/órával. Mögötte – mivel a szembejövő forgalom miatt nem tudják megelőzni – legalább húsz autó fékez, áll meg és indul újra ritmikusan. Újra és újra. Mindannyiszor kopnak a fékek, az idegek, és az újraindulás gázfröccsével olyan mennyiségű szennyezőanyag kerül a levegőbe, amelynek töredéke sem kerülne, ha a „klímavédő” miatt nem kellene minduntalan egyes fokozatba kapcsolni. Szóval hol itt a klímavédelem? Hacsak azt nem számítjuk annak, hogy a szerencsétlen bringás egyfajta mobil szagelszívóként karikázik végig az úton.

Mindettől függetlenül is jó lenne belátni, hogy a bicikli sohasem fogja kiváltani az autót, mert másak a kvalitásaik. Kevés munkahelyen örülnek az izzadságtól csatakos ingben érkező dolgozónak… Azt inkább a nap végére várják el.A mai társadalom és nemzetgazdaság működése nem alapozható sem a bringára, sem a rollerre. Az emberek többsége ezzel – minden ellenkező irányú propaganda ellenére – nagyon is tisztában van. Aki nem hiszi, írjon ki két álláspályázatot: az egyikben kínáljon az álláshoz mobiltelefont és autót, a másikban mobiltelefont és bringát. Lássuk, melyik lesz a népszerűbb!

Jó lenne tehát visszatérni a józan észhez, s ennek keretében a minél kisebb légszennyezés érdekében az autókat és a tömegközlekedést tökéletesíteni, a kerékpárosokat pedig visszaterelni a sport és a hobbi világába, s ez utóbbihoz minél több olyan kerékpárutat építeni, amelyek hírből sem ismerik az autóutakat. Ha pedig egy olyan javaslat kellene, amely sem az önkormányzati büdzsét, sem az autóstársadalom idegeit nem terheli meg, Ábel szívből javasolja a szobakerékpárt.