Túlzások kora (2)

Ábel ifjúkorában, ha az emberek bicikliztek, az egyszerűen annyit jelentett, hogy bicikliznek. Ma már más a helyzet.

Forrás: Pexels

Pár hete arról értekeztünk, hogy korunk emberén mint valami fene fátum ül a túlzásra való hajlam, s lassan bármihez nyúl, bakot lő. Nos, a helyzet nem lett jobb azóta, sőt. Ó, annyi egyéb mondanivalónk lenne még, hiszen oly sok mindent hoz és visz a kor vize, de tartjuk magunkat az ígéretünkhöz, és az olvasói várakozásoknak megfelelően előtoljuk végre a fészerből a bringaproblémát.

Ábel nagy meglepetésére kiderült, hogy ez a vidéki közlekedésben oly hasznos, a nagyvárosiban pedig oly idegesítő jószág az emberiség történetén belül viszonylag csekély múlttal rendelkezik. Pedig hát kézenfekvőnek tűnt a gondolat, hogy a kerék feltalálása utáni napokban az ember egymás mögé helyezett két kereket, s máris szaladt az asszonyhoz, hogy: „Anyjuk, kész a bicikli!” Hát nem. Ötezer és pár száz év kellett az emberiségnek, hogy a keréktől eljusson a kerékpár megalkotásáig, azaz: egyről a kettőre. (Miközben ennek töredéke alatt tette meg az utat a vezetékestől az okostelefonig…) Már csak ezért is érdemes megbecsüléssel tekintenünk az emberiség eme izzadságos munkával előállított alkotására, amelynek első (ismert) feltalálójaként a karlsruhei Friedrich Drais von Sauerbronn bárót jegyzik. Érdekes, hogy ugyancsak Karlsruhe szülötte Carl Benz is, aki a kétkerekű járgányt végül (máig nyúló hatással) négykerekűvé fejlesztette. Napjaink oktondi embere pedig éppen e két találmányt próbálja kijátszani egymás ellen. És ezzel meg is érkeztünk Budapestre.

De mielőtt ráhajtanánk a bringasávra, tegyünk egy kis nyelvészeti kitérőt. Meg kell állapítanunk, hogy nyelvünk igen kegyesen bánt az újsütetű találmánnyal, amennyiben az idők folyamán számos, egymással szimbiózisban élő elnevezéssel illette. Az igazi, tősgyökeres magyar elnevezés, a „kerékpár” szülőatyja a roppant sokoldalú, vitéz katona, Szekrényessy Kálmán volt, mellesleg az első magyar sportlap (Sport, 1882) megalapítója, a Balaton első átúszója. Hősünk több híres hadszíntéren is vitézkedett, osztrák színekben, de ez nem akadályozta meg abban, hogy Kossuth apánk buzgó levelezőpartnerévé is szegődjön. Szótalálmánya szép karriert futott be, s ma is él és virul. Persze akkor is voltak olyanok, akik úgy gondolták, hogy az „idegen szép”, sőt szebb, ők cipelték be nyelvünkbe Némethonból a „bicikli” kifejezést. S ahogy lenni szokott, ahol kettő veszekszik, ott a harmadik nyer, így előzte „be” őket egy balkézről született, fattyú szó, a „bringa”, melyet a nyelvészeknek máig nem sikerült törzskönyvezni, de ez szemmel láthatóan nem zavarja őt az érvényesülésben. A feltehetően modorossága miatt ritkábban használt „drótszamarat” pedig valamely külvárosi lebujban ellette meg számunkra nyelvünk perifériára szorult rétege, az argó.

Meg kell vallanunk: Ábelnek soha nem volt saját biciklije. Ha szüksége volt rá, mindig a másokét használta. Persze ők is tudtak róla. Ennek ellenére kedveli e sportot, ha úgy adódik, ma is szívesen száll nyeregbe. Ezt azért bocsátjuk előre, nehogy az a benyomás keletkezzék az olvasóban az alábbiak kapcsán, hogy bármiféle irracionális, netán zsigeri ellenszenv táplálná mondandónkat.

Ábel gyerek- és ifjúkorában, ha az emberek bicikliztek, az egyszerűen annyit jelentett, hogy bicikliznek. Ma már más a helyzet. Ha egy ürge biciklire száll, az, hogy biciklizik, a fontossági sorrendben csak a sokadik helyen áll. Ma már ugyanis, aki bringázik, az környezetet véd, küzd a klímaváltozás ellen, egészséges, zöld, bio-, fenntartható stb. életet él, lábnyomot csökkent (értsd: a lába sem éri a földet), legvégül pedig – hát igen, teker is. A klímahisztéria korifeusai által kibocsátott jelszó: a bringázás csökkenti az üvegházhatást, a globális felmelegedést és a kilóid számát. Ebből is látszik, hogy bringásnak lenni igen sokoldalú, már-már polihisztort (de legalábbis polihisztit) igénylő elfoglaltság. Itt tartunk ma.

Mert hát korunk embere immár sokadjára képtelen megmaradni a józan ész territóriumán. Erről elsősorban jogosítvány és víziók nélküli politikusok gondoskodnak, éppen terelgethető nyáj pedig mindig akad. S e nyájat mostanság előszeretettel terelik rá az autóutakra, mondván: ha nem tetszik az autósoknak a szűkülő sáv, szűkölés helyett szálljanak bringára. Csakhogy az elképzeléssel több gond is van. Az egyik az, hogy egy társadalmat a civilizációs szint egy magasabb fokáról visszaléptetni egy alacsonyabbra csupán egy kataklizma, azaz bivalyerős kényszerhatás képes. Ez (egyelőre) nem politikusi hatáskör. A másik, hogy a tudóstársadalom szerint egyáltalán nem biztos, hogy az embernek lapot osztottak a klímaváltozás előidézésében. S addig minden effajta kísérletezés öncélú s így káros. Aztán meg, ha valóban úgy lenne is, hogy mi bütyköljük össze magunknak a klímaváltozást (ó, vanitatum vanitas!), nézzük csak, milyen hatással van a klímára a kerékpárosok beözönlése az autóutakra. Ott teker az öntudatos klímavédő leszegett fejjel a kétsávos főúton, jó esetben húsz kilométer/órával. Mögötte – mivel a szembejövő forgalom miatt nem tudják megelőzni – legalább húsz autó fékez, áll meg és indul újra ritmikusan. Újra és újra. Mindannyiszor kopnak a fékek, az idegek, és az újraindulás gázfröccsével olyan mennyiségű szennyezőanyag kerül a levegőbe, amelynek töredéke sem kerülne, ha a „klímavédő” miatt nem kellene minduntalan egyes fokozatba kapcsolni. Szóval hol itt a klímavédelem? Hacsak azt nem számítjuk annak, hogy a szerencsétlen bringás egyfajta mobil szagelszívóként karikázik végig az úton.

Mindettől függetlenül is jó lenne belátni, hogy a bicikli sohasem fogja kiváltani az autót, mert másak a kvalitásaik. Kevés munkahelyen örülnek az izzadságtól csatakos ingben érkező dolgozónak… Azt inkább a nap végére várják el.A mai társadalom és nemzetgazdaság működése nem alapozható sem a bringára, sem a rollerre. Az emberek többsége ezzel – minden ellenkező irányú propaganda ellenére – nagyon is tisztában van. Aki nem hiszi, írjon ki két álláspályázatot: az egyikben kínáljon az álláshoz mobiltelefont és autót, a másikban mobiltelefont és bringát. Lássuk, melyik lesz a népszerűbb!

Jó lenne tehát visszatérni a józan észhez, s ennek keretében a minél kisebb légszennyezés érdekében az autókat és a tömegközlekedést tökéletesíteni, a kerékpárosokat pedig visszaterelni a sport és a hobbi világába, s ez utóbbihoz minél több olyan kerékpárutat építeni, amelyek hírből sem ismerik az autóutakat. Ha pedig egy olyan javaslat kellene, amely sem az önkormányzati büdzsét, sem az autóstársadalom idegeit nem terheli meg, Ábel szívből javasolja a szobakerékpárt.