Védőbeszéd – Tiszt és kém, thriller

Tiszt és kém – A Dreyfus-ügy [J’accuse]. Rendező: Roman Polański. Francia–olasz thriller, történelmi dráma, 136 perc.

Picquart ezredes (Jean Dujardin) és Dreyfus kapitány (Louis Garrel) harca a romlott elit ellen.

A történeti hűség azonban hiába teszi tapinthatóvá a történelmet, ezáltal a Tiszt és kém még mindig nem lesz több, mint pazarul illusztrált Wikipédia-szócikk, és valószínűleg a feledés homályába is veszne, ha nem a botrányhős Roman Polański rendezte volna. Már a film bemutatója előtt sokan hangoztatták: nem lehet véletlen, hogy a kiskorúak megrontásával többszörösen vádolt, évtizedek óta féllegálisan Franciaországban élő, az amerikai igazságszolgáltatás elől menekülő Roman Polański éppen az igazságtalanul megvádolt és ártatlanul meghurcolt Dreyfusról forgatott filmet. A párhuzam viszont elég ócska, ugyanis Polański soha nem tagadta tetteit, ám felháborítónak tartja, hogy az amúgy is nevetséges három hónapos büntetésből – ugyanis ennyit kapott egy tizenhárom éves kislány be­drogozásáért és megerőszakolásáért – a vádalku keretében egyszer már elengedett további negyvennyolc napot mégis le kellene ülnie.

A Tiszt és kémben a rendező csupán motívumok szintjén utal a saját sorsára, miközben bemutatja Dreyfus alaptalan elítélését és az őt tisztázni próbáló Picquart ellehetetlenítését. Polański egyébként A halál és a lánykától a Szellemírón át a Kínai negyedig mindig becsempészett filmjeibe hasonló utalásokat: visszatérő motívum életművében a nemi erőszak, a zárt terekbe száműzött karakter, az összeesküvések, a hamis és igaz vádakon alapuló per, az igazság kétségbeesett keresése és a paranoia, az ártatlan ember vesszőfutása. Az öldöklés istene című kamara­drámájában például egyenesen arról beszél, mennyiféle értelmezése lehet annak a fizikai bántalmazásnak, amelyet első ránézésre csípőből hajlamosak vagyunk elítélni. Döbbenetes, hogy a #MeToo mozgalom hevében, amikor egy rossz viccért is embereket hurcolnak meg, ilyen múltú, tetteit a bántalmazó magatartás mintapéldájaként elkenő művész a Velencei Filmfesztiválon tavaly elnyerhette a zsűri nagydíját, majd idén februárban, amikor lincshangulattól tartva a „francia Oscaron”, azaz a César-gálán már nem vett részt, a Tiszt és kém tizenkét kategóriában kapott jelölést, és végül három díjat hozott el – köztük a legjobb rendezőnek járót is.

Ősrégi kérdés, vajon el lehet-e tekinteni az alkotó személyétől az alkotás értékelésekor, illetve hogy mégis miért borul térdre még mindig az európai filmelit, amikor Roman Polański letesz valamit az asztalra. Az egykor valóban zseniális, ám mára önteltté és önismétlővé váló lengyel rendezőt sem a társadalom, sem pedig a szakma nem kényszeríti felelősségvállalásra, sőt megengedi, hogy mártírszerepben tetszelegjen. A zongorista után az elmúlt évtized már inkább szólt a rendező személyes élettörténetével kapcsolatos áthallásokról és az alázat csíráját is nélkülöző magyarázatokról. Az öldöklés istene a fentebb említett, áldozathibáztató magatartással átitatott, filmre vett színház, míg a Vénusz bundában és a Szellemíró már színtisztán Polanskiról szólnak, az Igaz történet alapján egyszerűen nézhetetlen. Ha pedig a Tiszt és kém az önmagát folyamatosan reprodukálni képes, jellemtelen társadalmi-politikai elit kikezdhetetlenségéről szól, akkor ehhez a szálhoz talán jobban passzol a párhuzam, méghozzá Roman Polański elnyűhetetlen állócsillagával.

(Tiszt és kém – A Dreyfus-ügy [J’accuse]. Rendező: Roman Polański. Francia–olasz thriller, történelmi dráma, 136 perc)