Autóstop Trabanttal

A forradalom ünnepe előtti napon, október 22-én Szerdahelyi Csongor újságíró a Magyar Érdemrend lovagkeresztjét vehette át. Az indoklás szerint a katolikus egyház értékeit elkötelezetten kutató és következetesen ­bemutató munkája elismeréseként. Szakmai pályája és élete az elmúlt hat évtized magyar történelmének jellegzetes lenyomata.

Szerdahelyi Csongor, az Országút új főszerkesztője Fotó: Bach Máté

– Ekkor tetőzött az ifjúsági probléma…

– Fiatalabb bátyám 1964-ben érettségizett, és két évvel később már az osztályuk harmada disszidált. Az ötvenhat utáni korosztály nagyon kilátástalannak látta a helyzetet. Bátyámék is le akartak pattanni az első adandó alkalommal. A kisebbik még kapott útlevelet, befizetett egy IBUSZ-útra, és Bécsben maradt. Nagyobbik bátyám persze már nem kapott útlevelet. Egy másik barátjukkal és Cseh Tamással azt tervezték, hogy az akkor forgalomba állított, modern, kék színű vasúti kocsik egyikében rejtőznek el. Kifigyelték, hogy a vécék álmennyezetét csupán négy csavar tartja, könnyen eltávolíthatók. És a mellékhelyiség fölötti térben három ember elfér. Tudták, hogy Bécsbe is közlekednek ezek a járatok. Fiatalabb bátyám a barátjával így szökött ki az országból; az álmennyezetet Bécsig madzagokkal tartották. Tamás azonban az utolsó napokban meggondolta magát. Hála istennek.

– Ezzel véget is ért a kapcsolat?

– Ellenkezőleg. Testvérem búcsúzáskor megkérte Tamást, hogy legyen bátyám, és ezt ő nagyon komolyan vette. Rengeteget köszönhetek neki, az indiántáboroktól kezdve a kirándulásokig. Először ő vitt külföldre 1968-ban, a tavaszi szünetben. Krakkóba utaztunk vonattal, aztán autóstoppal Varsóba és Częstochowába. Jazzklubban jártunk, moziba mentünk.

– Cseh Tamás életében ez már az előadói pályájának a kezdete.

– Igen, hamarosan elköltözött a lakótelepről, de az Iskola utcai lakásba is bejáratos voltam. És itt összeérnek a szálak, mert az az Iskola utcai épület, ahol Cseh Tamás és Bereményi Géza bérelt lakást, Bolberitz Pál szülőháza. Egy ideig még megmaradt az élénk kapcsolat Tamással, később persze gyengült. De végig számon tartotta a családot. Élményekben, világlátásban sokat kaptam tőle.

Fotó: Bach Máté

Pilinszky kézfogása

– Mi történt a gimnázium után? Akkoriban nem volt teljesen egyértelmű az egyetemi felvételi.

– Az egyetemválasztásban is Cseh Tamás segített. Kérdeztem tőle, hogy hová menjek, ő javasolta az ELTE bölcsészkarát. Mert ott van az Egyetemi Színpad… Egyébként elég kilátástalannak éreztem a helyzetemet érettségi után. Azt gondoltam, úgyse vesznek fel sehová. Bátyáim miatt útlevelet se kaptam, még Jugoszláviába se. A gimnáziumban francia tagozatos voltam, és amikor egy bordeaux-i középiskolával cseregyerek-akció volt, szó se lehetett róla, hogy én is kimehessek.

– A francia tagozat után következett a francia szak?

– Nem, történelem–néprajz szakon végeztem 1980-ban. Ott ismertem meg a feleségemet.

A húsvéti szünetben már gimnazista koromban is többször jártam Pannonhalmán lelkigyakorlaton. Vasadi Péterrel és Kipke Tamással is Pannonhalmán találkoztam először. Az ő bátorításukra kopogtattam be egy kis írással az Új Emberhez. Ebből rögtön óriási botrány kerekedett. Ugyanis a cikk arról szólt, hogy Pannonhalmára igyekeztünk autóstoppal, de – későbbi feleségemmel – csak Nyúlig jutottunk. Késésben voltunk, és nagyon integettünk az autóknak. Nem állt meg senki. Aztán jött egy nagyobb, elegáns autó. Láttam, hogy pap vezeti. Ez sem állt meg. Majd leintettünk egy Trabantot, a sofőr félredobta az ülésről a szerszámokat. A vezető mondta, hogy Zircre megy, kérésünkre mégis fölvitt Pannonhalmára. Ebből a kalandból született első cikkem, olyasféle irgalmas szamaritánus parafrázis. Csakhogy hamarosan kiderült, hogy az elegáns autóban Pataky Kornél győri püspök utazott a titkárával. A cikk alapján magára ismert, és reklamált… Ennek ellenére Magyar Ferenc főszerkesztő fantáziát látott bennem.

– Hogyan kaphatott az ember 1980-ban állást egy egyházi lapnál?

– Akkoriban csak pályázati úton lehetett elhelyezkedni, és az álláshirdetések ki voltak függesztve a dékáni iroda folyosóján a faliújságra. Az Új Ember főszerkesztője egy teljesen rám szabott pályázatot írt ki: magyar–néprajz szakos végzettség, angol–francia nyelvtudás…

– A nyolcvanas évek eleje legendás időszak az Új Ember történetében.

– Igen. Például Pilinszky Jánossal még találkozhattam, jött be a fizetéséért. Akkor kéthetente kaptuk a fizetést, borítékban, Blanka nénitől. Pilinszky nagyon kedves, kicsit nőies vagy inkább angyali jelenség volt. Úgy fogott kezet, mintha nem lenne csont az ujjaiban. Megmaradt bennem a kézfogása. Teljesen szellemi lény. Az Új Embernél ebben az időben egyetlen nagy szerkesztőségi szoba volt. Ott dolgozott Vasadi Péter, Balássy László, Galántai Mária, Tóth Sándor, Kipke Tamás, Giczy György. A szerkesztőségből nyílt a titkárság, és legbelül a főszerkesztői szoba. Nagyon jó társaság volt. Feszegettük a lehetőségek határait. A rendszerváltás előtti években anyagilag nem voltak problémák.

A monopolhelyzet miatt százötezer körül volt az újság példányszáma. Korábban az Állami Egyházügyi Hivatal meghatározta, hány mázsa papírt használhat fel a szerkesztőség, de a nyolcvanas évekre a korlátozás már nem volt érvényben.

A négyoldalas lapból hat-, majd nyolcoldalas lett.

– A rendszerváltás a szerkesztőséget sem hagyta érintetlenül.

– Lényegében a szerkesztőségben alakult meg a KDNP, három kollégám is bekerült az első szabadon választott parlamentbe. Én is a politika közelébe kerültem 1991-ben. Egy mosonmagyaróvári Giesswein Sándor-emléktábla- vagy szoboravatásról tudósítottam, ahol jelen volt Antall József. Bemutattak neki, és elmondtam, hogy Bolberitz Pál tanítványa vagyok. Erre Antall azt mondta: akkor te az én szellemi unokám vagy. Ugyanis Bolberitz Pál, aki később az utolsó útjára elkísérte a miniszterelnököt, Antall tanítványa volt a Toldyban. Antall József megválasztása után készítettem egy beszélgetést Bolberitz Pállal a Magyar Rádiónak, hogy milyen lesz az új miniszterelnök. Sok érdekeset mondott. Utólag két jellemző dolog maradt meg bennem. Antall talpig úriember volt, és úgy vélte, hogy a gentleman utcán nem dohányzik – Bolberitz is erős dohányos volt, de Antall, még osztályfőnökeként, így intette diákjait. Továbbá tréfásan azt mondta nekik: a lustaság a legszebb férfierény.

„Hogy van Csongor?”

– Nem lehetett egyszerű az első szabad kormány sajtóosztályát vezetni.

– Nem is volt az, és nem éreztem jól magam ebben a szerepben. A mentő megoldás úgy érkezett, hogy amikor Keresztes Sándor vatikáni nagykövet lett, és átnyújtotta a megbízólevelét Jean-Louis Tauran érseknek, az első kérdés

II. János Pál külügyminisztere részéről az volt: „Hogy van Csongor?” Ugyanis amikor 1985-ben a helsinki kulturális utókonferencia volt Budapesten, a vatikáni delegáció tagja volt a fiatal Jean-­Louis Tauran. És az Új Ember főszerkesztője megkért, hogy kalauzoljam a francia anyanyelvű delegációtagokat. Megmutattam nekik Tihanyt, Pannonhalmát, egyebeket. Jean-Louis Taurant a lakásunkra is meginvitáltam, a Böszörményi útra. A konyhában ültettük le, lábosból kapta a marhapörköltet galuskával, mert a feleségem közben fektette a gyerekeket. Öt évvel később ő már vatikáni külügyminiszter volt, és amikor Keresztes néhány hónappal később hazalátogatott, megkérte Jeszenszky Géza külügyminisztert, hogy engedjenek el a miniszterelnöki sajtóirodáról. Így lettem Rómában tanácsos. Ez nagyon szép időszak volt az életemben.

– A kis kitérő ellenére ez egy nagyon következetes újságírói pálya.

– Negyven éve dolgozom a szakmában. Valamennyi munkám olyan volt, hogy ingyen is szívesen végeztem volna. Mert ennek a hivatásnak a lényege a nyitottság, a megértés, a szép keresése. Ezért megunhatatlan.