Félig kész hídjaink – Háború és béke

Mi tagadás, a volt szocialista tábor országai kevés dologban helyezkednek tartósan közös platformra.

A járvány megtépázta Igor Matovic népszerűségét.

Mi tagadás, a volt szocialista tábor országai kevés dologban helyezkednek tartósan közös platformra. Pedig elméletileg mindannyiuk számára azonos irányt szabott a jótékony globalizáció, a piacgazdaság expanziós törekvései. És természetesen mindezek apostolai, akik a három évtizeddel ezelőtti (kártya)váromlás után azonnal megjelentek az újonnan keletkező placcon, és azóta is folyamatosan igyekeznek megmondani a tutit. A felsorakozást vagy különutasságot az érdekek alakulása formálta vagy formálta át, a közös múltból érkező országok pedig csak időről időre fedezik fel, hogy jóval több minden köti össze őket, mint ami elválasztja.

Első látásra nem túl szívderítő, hogy épp mi, magyarok jelentjük a néha-néha felbukkanó egyik közös hívószót. Főleg azért, mert sokkal inkább vészcsengőként jelenünk meg, mintsem követendő példaként. Bár az élet épp mostanában szolgáltatott ellenpéldát, amikor Igor Matovič szlovák miniszterelnök személyesen köszönte meg a magyar önkénteseknek az északi szomszédban kezdeményezett lakossági vírustesztelés sikeréhez való hozzájárulását. Szó szerint: „Bajban ismertük meg, ki is a valódi barátunk, és ezért nagy köszönet jár.” És ez még akkor is szóra érdemes, ha amúgy az önkéntes akciót itthon természetesen nem övezte általános helyeslés, holott a szolidaritás egyelőre minden oldalról nézve őrzi píszí besorolását.

A pezsgőbontásra való „felbujtás” szándéka nélkül javaslom: mindenképpen rögzítsük a pillanatot. Elsősorban azért, mert a magyar–szlovák viszonyt sok nehéz pillanat terheli nemcsak Trianontól számítva, de a rendszerváltás óta eltelt periódusban is. A felvidéki magyarokat évtizedeken át erős asszimilációs politika sújtotta, a Mečiar-kormány még egyértelműen fenyegetésként tekintett az akkor a lakosság körülbelül tíz százalékát jelentő magyarokra. Ennek következtében több, a felvidéki magyarság ellehetetlenítését szolgáló politikai intézkedés is született. Mint például az 1995-ben elfogadott nyelvtörvény, amely a szlovák nyelv elsődlegességének kinyilvánítása mellett megtiltotta a kisebbségi nyelvek hivatalos használatát, megnehezítve ezzel az anyanyelvű oktatást és ügyintézést a magyarlakta területeken. Anélkül, hogy elfelejtenénk az olyan „eseti”, mégis szimbolikus erejű momentumokat, mint a pozsonyi vagy a dunaszerdahelyi szurkolóverés vagy Sólyom László köztársasági elnök kitiltása Szlovákiából határozattal, amelynek betartatására egyenruhások készültek a komáromi híd túloldalán.

Üdvözölve, de nem túldimenzionálva a magyar–szlovák viszony legutóbbi „kanyarját”, talán nem erőltetett az ellenpontozás: ezúttal Ukrajnában készítettek magyar közéleti személyiségeket tartalmazó feketelistát. Tudni még nem, legfeljebb sejteni lehet, hogy kik ők, de amúgy is inkább a tény, illetve az azt megelőző folyamat az érdekes. Az a változatlanul nehezen értelmezhető hivatalos reagálás, amelyet az ukrán hatóságokból kiváltott a magyar külügyminiszter közösségi portálon közzétett bejegyzése. Szijjártó Péter a Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség jelöltjei és Babják Zoltán beregszászi polgármester melletti szavazásra buzdította a kárpátaljai magyarokat. „Remélem, minél több magyar leadja a szavazatát, hiszen csak így biztosítható, hogy a jövőben is legyen beleszólásuk saját közösségük jövőjének alakításába” – így szólt az inkriminált beírás.

A mobilizálás természetesen nem tekinthető magánakciónak, hanem a magyar nemzetpolitikai célkitűzések érvényesítését szolgáló törekvések része. Amelyhez olyan intézkedéseket is hozzárendeltek, mint például a kötelező karantén időleges eltörlése az október 22-i ukrajnai önkormányzati választásra való tekintettel. Ezek után vádolta meg Budapestet a kijevi külügyminisztérium a választási folyamatba való közvetlen beavatkozással, kemény reakciót helyezve kilátásba. „Ezzel Budapest megerősítette, hogy közvetlenül beavatkozik Ukrajna belügyeibe, és alattomos csapást mért Ukrajna arra irányuló következetes erőfeszítéseire, hogy konstruktív megoldást találjon az ukrán–magyar kapcsolatokban fennálló problémákra” – állt a hivatalos ukrán reakcióban.

Meglehetősen nehéz bármilyen, objektívnek tűnő mércét találni annak meghatározására, hogy milyen mértékben befolyásolta a választás kimenetelét a Budapestről érkező „súgás”. Ezzel szemben választási adatok bizonyítják a két kárpátaljai magyar párt Beregszászi kistérségi sikerét, amelynek következtében a KMKSZ–Ukrajnai Magyar Párt és az Ukrajnai Magyar Demokrata Párt abszolút többséghez juthatott a régió közgyűlésé­ben. Babják Zoltán meg 72 százalékos támogatottsággal őrizte meg a polgármesteri tisztséget.

A diplomáciai csörték és az európai „bepanaszolás” bizonyára eltart még egy ideig, az azonban kétségbevonhatatlan, hogy a magyarok véleménye megkerülhetetlen lesz a térség sorsának alakításában. És ez még abban az Európában is elfogadott gyakorlat, amely amúgy nehezen nyiladozó értelemmel figyeli a kontinens kisebbségeinek egyre érzékelhetőbb ébredezését.

Ukrajna némi fáziskésésben van, de koránt sincs egyedül. Romániában legutóbb Kövér László­ 2002-es, a Magyar Polgári Párt önkormányzati választási kampányát támogató körútját kifogásolták nyilvánosan és hivatalosan. Akkor a szenátus elnöke, Nicolae Văcăroiu kérte ki magának Magyarország durva beavatkozását Románia belügyeibe. Apró szépséghiba volt, hogy egyetlen más ország esetében sem érezte sértőnek a pártoló jellegű szerepvállalást, pedig abban az időben szinte valamennyi romániai párt felvonultatott egy-két, azonos véleményen lévő európai politikusi nagyágyút.

Így civakodunk mi itt, Kelet-Közép-Európában. Miközben az utódállamokban élő magyar közösségek erősödése nemcsak Magyarország érdeke, hanem a többségi hatalomé is, hiszen tényleges lojalitást csakis egy megbecsült, elismert és élni hagyott közösségtől remélhet. Az állandó gyanakvás, az ellenségképgyártás sehogy sem illeszkedik azon folyamatok sorába, amelyek a kisebbségek komfortérzetének növelését képesek elősegíteni.