Túlzások kora (3)

Az Írás azt mondja: Isten férfinek és nőnek teremtette az embert. Cégeink erről a jelek szerint nem tudnak.

A klímatudatos, de a klímát öntudatlanul rongáló bringázást némileg kifigurázó legutóbbi írásunk megjelenése után egy olvasó enyhén felháborodott üzenetében azt firtatta: nem érte-e Ábelt gyermekkorában valamiféle olyan trauma, amely kiváltó oka lehet e „korszerűtlen” hozzáállásnak? Ha igen, a nyomában keletkezett „görcs” egy ezúttal szándékos ismétléssel talán feloldható is lenne (vö. pszichoanalízis)… Nos, Ábel – azon túl, hogy úgy tartja: vannak korok, amikor a korszerűtlenség erény – tiszteli az olvasók véleményét, így rögvest végzett egy mélyfúrást emlékállományában, s lám, talált is két fölöttébb gyanús epizódot.

Hősünket az első komoly bringás trauma kisiskolásként érte, amikor apja szülőfalujának, Lengyelfalvának a határában egy földúton karikázván a közelben legelésző juhnyáj négylábú, fehér bundás őrzője felfigyelt rá, és mind a negyvenkét fogát csattogtatva űzőbe vette. Ábel ugyan ijedtében megpróbálta a keze mellett a lábát is elhelyezni a kormányon, de a bicikli sebessége ezt egyre inkább zokon vette. Igen rossz vége is lett volna a dolognak, ha a kanyarban éppen akkor (!) felbukkanó lovas szekér jószívű gazdájának ostora vissza nem űzi a kutyát a munka mezejére.

A másik eset az érettségije évében történt szülővárosában. Egy meredek, aszfaltot nélkülöző, de különféle nagyságú kövekben (a kavicsméretűtől a káposztanyomtató kőig) dúskáló kis mellékutcában. Ábel – bár más utat is választhatott volna – gondolt egy merészet, s kölcsönbiciklijével elindult lefelé. Pár méter után a kontra(fék) „megfutott”. Ettől kezdve már-már szabadesésben zörgött lefelé az utcán, a járókelők nagy ria­dalmára, akik megkövülten nézték a futamot. „Mi van, megbolondultál?!” – kiáltott rá a járdáról egy ismerőse, de Ábel nem állt meg magyarázkodni. A lejtő végén az utca kilencvenfokos szögben folytatódott – másoknak, ám ekkora sebességnél Ábelt óhatatlanul a szemhatárt lezáró egykori óvodájának betonkerítése várta. Ama néhány másodperc alatt sok minden átvillant az agyán, még a kéz-, láb- és egyéb töréseket eredményező szándékos eldőlés lehetősége is… De nem merte megtenni. Aztán mintegy húszméternyire a halálos kerítéstől számára máig felfoghatatlan csoda történt: kétségbeesetten lenyomta a kontraféket, és – működött! Miért, mitől, hogyan? Nem tudni. Ábel izzadságtól csatakos ingben szállt le a nyeregből – és hazáig immár tolta a kerékpárt. Mindkét eset nyilvánvalóvá tette számára, hogy: hiába, mégis van isteni gondviselés!

Aztán hogy a fenti két eset miként hathatott a pszichéjére, annak eldöntését az olvasóra bízza. Az ismétlést azonban nem vállalná. Mert hát a juhászkutyák azóta sem lettek szelídebbek, az utca pedig mit sem veszített meredekségéből. Az viszont tény, hogy napjainkra a kerékpárosok agresszivitása nagyságrendekkel növekedett. Míg az autóutakon a klímát és önnön életüket veszélyeztetik, a kettéosztott járdákon a gyalogosoknak okoznak folyamatos hideglelést. Ártalmas ténykedésükre konkrét példaként felhozható a budapesti Kossuth tér esete. A gyönyörűen felújított tér kiváló alkalmat kínálna arra, hogy az ott andalgó turisták és hazaiak, szerelmespárok és kisgyermekes családok önfeledten élvezhessék az Országház látványát. Erre azonban nincs mód. Az ember fejének úgy kell járnia, mint a rendőrautó villogójának, nehogy elsodorja őt vagy gyerekeit a valamely irányból a térre berobogó őrült bringás. Tény, az Országház tövében lévő zászlótér a gyalogosoké, de onnan meg nem élvezhető az építmény monumentalitása.

Ám hagyjuk is a kétkerekűeket, hiszen az esztelen túlzások roskadozó csemegepolcán annyi más példát találunk, hogy a választás komoly fejtörést okoz.

Ábel a minap például, miközben a konyhában tett-vett, akaratlanul is fültanúja volt egy rádiós beszélgetésnek, amelyben egy szakértő arról értekezett, hogy minő, tán alig orvosolható gondot jelent, hogy nemzetünk tekintélyes része nem tud helyesen kezet mosni. A szakember szerint akár kamerával is ellenőrizni kéne a munkahelyeken, hogy ki hogyan mos kezet… Nos, képzeljük el a jelenetet, amint az intézmény igazgatója az első napon személyesen (az újdonság varázsa!) figyeli a bekamerázott mosdókat, hogy a retyóról előbukkanó alkalmazottai helyesen mosnak-e kezet, vagy sem. Ha nem, kiszól a titkárnőnek: Marika, hívja be a raktáros Pityut egy kis fejmosásra… Persze az igazgató hamar rájön, hogy egész nap nem ülhet a monitor előtt, ezért felállít egy kézmosásfigyelő és szankcionáló munkacsoportot. A dolgozók pedig remegő kézzel, a kamerát minél jobban eltakarva folyatják a vizet, s rettegnek, nehogy valamely ujjbegyük kimaradjon a fertőtlenítésből.

Aztán az is kiderült a napokban, hogy a japán nemzeti légitársaság (a New York-i és londoni metrók mintájára) felhagy az angol „ladies and gentlemen” megszólítással a repterein és repülőin, hogy ne sértse azon utasok érzékenységét, akik sem hímnek, sem nősténynek nem érzik magukat. Ehelyett a „helló, mindenki!” megszólítást alkalmazzák. Hm. Ábel már akkor sejtette, hogy ennek a japán ügynek nem lesz jó vége, amikor kiderült, hogy Tom Cruise nem tudja megvédeni a szamurájokat, és Sam nagybácsi tartósan beköltözik a szigetországba. S lám! Elképzelhető, hogy a talpig férfi Szaigó Takamori (a filmben: Katsumoto), a derék szamuráj vezér mit szólna ehhez a fejleményhez… Meg hát Ábel eddig úgy tudta, hogy a „se nem férfi, se nem nő” eseteket nem japán légitársaságok kezelik, hanem szakorvosok, de amióta mellékállásban amerikai üdítőgyártók és svéd bútorasztalosok is a nemi szervek rendhagyó használatát népszerűsítik, már semmin sem csodálkozik. Csupán azon szerencsétlen transzneműekért fáj a szíve, akik éppen mostanság műt­tették át magukat nővé vagy férfivá, s ahelyett, hogy végre a jól megszenvedett „hölgyem” vagy „uram” megszólításban részesülnének, most besorolódnak ők is az egyszerű, mezei „evribádik” közé. Hát akkor megérte ez az egész cécó?! És azt sem tudja Ábel, jó-e az, ha légitársaságok a metrók példáját követve ilyen mélyre süllyednek…

Mert hát az Írás azt mondja: Isten férfinek és nőnek teremtette az embert. Cégeink erről a jelek szerint nem tudnak. Ezért szólok: a két nemhez csak úgy juthat el az ember, ha előbb egy igent mond. A hitre. Amíg ez meg nem történik, sok-sok nem tobzódik körülötte.

Ábel pár napja olvasta a román sajtóban egy kommentelő velős diagnózisát: olyan időket élünk, amikor szó nélkül elfogadják, ha férfi létedre nőnek mondod magad, de ha azt állítod, te vagy Napóleon, rögtön bedugnak egy ispotályba, s teletömnek gyógyszerekkel…