A kegyvesztett kultúrhős

Kétszáz éve hunyt el Széchényi Ferenc, aki megalapozta az Országos Széchényi Könyvtár létrejöttét.

Dacolva a nemzet közvéleményével, II. József alatt csak azért vállalt hivatalt, hogy jogot szerezzen annál erélyesebben föllépni hazája érdekében. Mennyire magyar volt lelkülete, olvashatjuk Kazinczy naplójában, aki Bécsben meglátogatta: „Széchényi a Herrengassé-ban lakott s hogy beléptem, még egyedül lelém. Ennyi méltóságot emberben még ritkán találtam. Szobájában egy földdel teli ládában olasz virágok voltak beszúrva, megöntve mindegyik saját olajával. Látás és szaglás novemberben májust vélte. Egyik falán Cleopatra passtelben a szobrász Bayr nejétől, ki Bornt is festette. A gróf Barthelémy könyvét, Anarchasis utazását említette, szólva: El ne menj Bécsből e könyv nélkül. Aztán kért, mondanám el neki valamelyik versemet. Megtartott ebédre s mondta, hogy buzdítsam kis cselédeit – így nevezé gyermekeit, – hogy szeressék honukat, honuk nyelvét. Miket veheténk vala e lelkes férfiútól, ha nem a Theresianumban, de magyar nevelőktől neveltetik. De örvendhetünk, hogy szívébe Denis legalább a versek és muzsika szeretetét csepegteté. Ebéd után zenélt is a gyermekek gouvernánteja, madame Bayr, egy piarista és Hofmann hangművész. A gróf mester a muzsikában.”

A zenét tényleg nagyon szerette a gróf. 1778–1784-ben Cenken nyolc tagból álló külön udvari zenekart tartott, melynek igazgatója Dorfmeister, a későbbi bécsi műárus volt, mikor pedig mint a hétszemélyes tábla elnöke Pesten lakott, minden héten házi hangversenyt adatott. Egy ilyen alkalommal – 1801 – írta Schedins Lajos universitási professzor ,,Kaum ist der schmetternde Ton” című alkalmi poémáját, s a musicális académiákon kellemetes tenor hangjával Széchényi Ferenc maga is részt vett. Annyira kedvelte a zenét, hogy: „midőn testének erejét roskadni érezte, egy bétsi hangmesternél halála esetére Requiemet készíttetett, s élete utolsó esztendejében maga előtt a templomban elő is adatta.

”Visszatérve pályafutására, II. József alatt mind erélyesebben kezdett föllépni hazája érdekében Széchényi, ami „az udvarnál nagy kedvetlenséget szült.” El is bámultak a hű szolgának ezen a föllépésén, mert rá mint vak eszközre számítottak. Mindenki, végre az uralkodó is elfordult tőle és „ő ts. kir. felsége legifjabb tanátsosa nem talált már ezután kihallgatást Bétsben”, mire, még 1785 közepén „minden méltóságát és hivatalát letette uralkodója lábaihoz.”

Hazájában félreösmerve, az udvar kegyéből kiesve, mint annak idején, a Graeven-huszárok folyamodása miatt kegyvesztetté lett sógora, a nagy Festetits György, most már Széchényi Ferenc is csak hazájának akart élni. Lángoló fajszeretettel szívében indult külföldi útjára. Csak tanulni, tapasztalatokat szerezni vágyott. Saját személyét illetőleg takarékosan élt, de ezreket költött kitűzött céljára, gyűjtve, vásárolva mindenfelé és letéve alapját megbecsülhetetlen könyv-, kép-, térkép-, címer-, pecsét- és érem-gyűjteményének. Utazásából hazatérve is csak ezzel a gyűjteménnyel foglalkozott a nemes gróf s munkája közben érte az óra, amelyben II. József haldokolva, reszkető kézzel írta alá a híres Rescriptumot, mind annak a visszavonását, amit addig Magyarországra nézve elrendelt. A legnagyobb uralkodók egyike hunyt el benne, akinek szelleme minden aprólékos kicsinyesség fölé emelkedve, igazán humanista volt s aki, ha megérti vala a magyar jellemet és alkotmányos alapra helyezkedik, mai nap neve ott tündöklenék a legnagyobb magyar királyok sorában.

[…] Nápolyitól visszatérve, ahol sok múzeumot látott, még inkább eltökélte a gróf a tervezett nemzeti gyűjteménynek a felállítását. Óriási munkájában – címerek, könyvek, iratok osztályozásában, – leginkább segített legidősebb fiának, Lajosnak a nevelője, kozsabai Tibolth Mihály, akit a gróf mindig csak „kedves barátom”-nak nevezett. Általában Széchényi Ferencben sok demokrata hajlam is volt, amely a jozefinisztikus időkben önkénytelen gyökeret vert főuraink szívében. Ebben az időszakban épen a főurak támogatták leginkább a liberális írókat s Széchényi Ferenc, midőn egyik somogymegyei birtokán a jobbágyok deputációjának tisztelgését fogadta, így szólt fiához, a későbbi nagy Istvánhoz:

– Ezeknek a munkája adja meg nekünk a kenyeret. Ne feledd ezt soha és te, fiam, Stefi, eredj és csókold meg a legöregebb jobbágynak a kezét.

Ami meg is történt.

(Pesti Hirlap, 1902. november 23. Az idézet forrása: Arcanum Digitális Tudománytár)

Kétszáz éve, 1820. december 13-án hunyt el Széchényi Ferenc államférfi, aki gyűjteményeivel megalapozta az Országos Széchényi Könyvtár és a Nemzeti Múzeum létrejöttét.