Fekete királyné

A filmművészet berkein belül csak bizonyos esetekben nem számít a bőrszín.

Jodie Turner-Smith arrives at the British Academy of Film and Television Awards (BAFTA) at the Royal Albert Hall in London, Britain, February 2, 2020. REUTERS/Henry Nicholls - UP1EG221H8GI6 Fotó: Henry Nicholls

Tökéletes választás Jodie Turner-Smith Boleyn Anna szerepére. A brit színésznő ugyanis már azelőtt híressé vált, hogy egyáltalán elkezdődött volna a forgatás, és feltehetően ez volt a Channel 5 célja. Jodie Turner-Smith ugyanis fekete bőrű, Boleyn Anna pedig – ahogy a festményeknek köszönhetően tudjuk, valamint józan eszünkre hagyatkozva feltételezzük – fehér volt. Hiszen ­még­is­csak 1533-tól volt Anglia királynéja, VIII. Henrik felesége, s akkoriban nem volt se demokrácia, se BLM, se fekete elit vagy erre irányuló törekvés. Nem számított a bőrszín olyan szempontból, hogy Angliában nemigen voltak feketék. Fél évezredes sztoriról van szó, értelmetlen a mai normákat az akkori viszonyokra alkalmazni, még ha politikailag annyira hatásos volna is.

A Channel 5 mégis megteszi. Mert az Amerikából importált faji háború mindig vonzza a nézőket, mindig is vonzani fogja, így nemcsak hír lett a meghökkentő döntésből, de nemzetközi szinten is megemlítik a brit tévécsatorna nevét, s önök is olvashatják a hírt egy magyar újságban, azaz a Channel 5 voltaképp sikeresen törte át a média falát. Ez pedig esetükben nagyon-nagyon sok pénzt jelent. Miért is nézne meg valaki egy olyan történelmi drámát, amelyben semmi botrányos nincs? Boleyn Annát bármelyik elképesztően tehetséges brit színésznő alakíthatná, semmiféle visszhangja nem volna, olyan lenne az a sorozat, amelyből tizenkettő egy tucat. Így viszont, hogy a tragikus sorsú királynét egy fekete színésznő játssza, nagyon sokan fognak odakapcsolni, és végignézni a műsort. Minden bizonnyal nem fognak csalatkozni, ugyanis Jodie Turner-Smith jó eséllyel kiváló színésznő, nem véletlenül választották ki erre a szerepre.

Mindig lehet arra hivatkozni, hogy a művészet nem tükör, nem csak az a festmény jó, amely tökéletes, fotó minőségben adja vissza a látottakat. Nem csak az a színdarab mozgatja meg az ember szívét, amelyben az utolsó kis inas paszományos mentéje is úgy áll, ahogy azt az író több száz évvel ezelőtt megálmodta. Ez így persze igaz is, a filmek, színdarabok célja nem a régmúlt újbóli visszaidézése, hanem a saját vélemény bemutatása a remekmű segítségével. Ennek megfelelően Boleyn Anna lehet akár fekete is, hiszen az ötszáz évvel ezelőtt történt események drámai bemutatása az alkotók szerint ma is érvényes üzenetet hordoz. Szívük joga, hogy ezt higgyék. Egykoron Kenneth Branagh is Denzel Washingtont tette meg a hercegnek a Sok hűhó semmiért Shakes­peare-darabban, márpedig a fekete amerikai színész nagyon nem illett kinézetre a fehérek közé. Aztán a filmet megtekintve el kell ismerni, hogy Washington volt olyan jó színész, hogy el lehetett hinni róla, hogy valóban herceg, elegáns volt és méltóságteljes. Ennek feltehetően az a nyitja, hogy Denzel Washington istenáldotta tehetség, aki szükség esetén bármit el tud játszani. Ez pedig a lényege a színészetnek, hogy az említett ember, aki belebújik egy történelmi alak gúnyájába, elhitesse a nézővel, hogy akár ilyen is lehetett, akkor is, ha a helyzet történelmietlen, minthogy Boleyn Anna nem lehetett fekete.

Jodie Turner-Smith a londoni Royal Albert Hallban. Importált konfliktusok Fotó: Reuters

Így pedig Jodie Turner-Smith számára fel van adva a lecke, ugyanis ő nem tehet mást, mint hogy élete alakítását nyújtja, ami akár meg is történhet, és akár el is lehet hinni róla, hogy minden külső jegy ellenére ilyen lehetett Boleyn Anna, az ember, aki a vérpadon végezte férje politikai manőverei miatt. Csakhogy nincs túl sok esélye Turner-Smithnek. Nem azért, mert ő esetleg nem annyira tehetséges, mint Denzel Washington, hanem mert 2020 van, és a Channel 5 egy roppant csúnya játékot játszik vele és velünk. A színtisztán politikai vetülete az ügynek az, hogy Turner-Smith alakítását előre borítékolhatóan őrült modernnek és előremutatónak fogja tekinteni a liberális sajtó és filmkritika, csak azért, mert fekete. Teljesen mindegy, hogy a színésznő mennyit dolgozik a szerep megformálásán, milyen kemény munkát tesz bele az alakításba, mennyire érzi át a királyné fájdalmát és örömeit, a lényege mégis az, hogy ő fekete, a királyné pedig fehér volt. A tévés csatorna provokál, mert ki akar tűnni a tömegből, meghökkenti az állandóan sokkban levő közönséget, egyúttal szánalmasan fújja a faji háború kürtjét. Ott, Nagy-Britanniában erre van fogadókészség, aki felhorgad azon, miért egy fekete színésznő kapja egy igazolhatóan fehér történelmi személyiség szerepét, az rasszista, így természetesen senki se vállalja ezt magára. Turner-Smith pedig kényszerpályán van, ahogy minden néző, minden újságolvasó.

A filmművészetben ugyanis csak bizonyos esetekben nem számít a bőrszín, Martin Luther Kinget bajosan játszhatná el egy fehér színész, épp azért, mert ő fekete polgárjogi harcos volt. Pedig miért is ne lehetne találni olyan fantasztikus színészt, aki elhitetné velünk, egyszeri nézőkkel, hogy ő fehér bőrrel egy fekete karakter. Igazi darázsfészek ez a művészeti terület, főleg azért, mert köze sincs a művészethez, ez tiszta politika, a végcél pedig az, hogy meggyőzzék az embereket, kire szavazzanak. A színészek eltávolodtak a színpadtól, s önmagukban képviselik a szerepeiket, azaz ha egy színész eljátszik egy karaktert, valamilyen szinten magáévá teszi annak jellemvonásait. Wentworth Miller brit színész hivatalos nyilatkozatban jelentette be, hogy nem játszik ezt követően olyan szerepet, amelyben nem meleg a karaktere, ezért fejezik be a Szökés című sorozat forgatását, ott ugyanis nem az. Szerinte ugyanis a heteroszexuális férfiakról már mindent elmondtak, ő pedig élen jár a meleg közösség felemelésében ezen a téren. Ugyanakkor érdemes emlékeztetni egy másik, híresen homoszexuális színész komédiázására. Sir Ian McKellen az Extras (Magyarországon Futottak még néven ismert) című sorozatban meséli el a meghökkent kollégának, hogy miként játszotta el Gandalf szerepét a Gyűrűk Urában. „Én valójában nem vagyok varázsló. A színészi képességeimet felhasználva tettem úgy, mintha varázsló volnék” – magyarázza a jelenetben a korszakos jelentőségű McKellen, pusztán azért, mert ez egy vicces sorozat. De tizenöt éve készült, s akkor még nem sejtettük, hogy ezt egy nap valóban komolyan el kell magyarázni.