Fekete királyné

A filmművészet berkein belül csak bizonyos esetekben nem számít a bőrszín.

Jodie Turner-Smith arrives at the British Academy of Film and Television Awards (BAFTA) at the Royal Albert Hall in London, Britain, February 2, 2020. REUTERS/Henry Nicholls - UP1EG221H8GI6 Fotó: Henry Nicholls

Jodie Turner-Smith a londoni Royal Albert Hallban. Importált konfliktusok Fotó: Reuters

Így pedig Jodie Turner-Smith számára fel van adva a lecke, ugyanis ő nem tehet mást, mint hogy élete alakítását nyújtja, ami akár meg is történhet, és akár el is lehet hinni róla, hogy minden külső jegy ellenére ilyen lehetett Boleyn Anna, az ember, aki a vérpadon végezte férje politikai manőverei miatt. Csakhogy nincs túl sok esélye Turner-Smithnek. Nem azért, mert ő esetleg nem annyira tehetséges, mint Denzel Washington, hanem mert 2020 van, és a Channel 5 egy roppant csúnya játékot játszik vele és velünk. A színtisztán politikai vetülete az ügynek az, hogy Turner-Smith alakítását előre borítékolhatóan őrült modernnek és előremutatónak fogja tekinteni a liberális sajtó és filmkritika, csak azért, mert fekete. Teljesen mindegy, hogy a színésznő mennyit dolgozik a szerep megformálásán, milyen kemény munkát tesz bele az alakításba, mennyire érzi át a királyné fájdalmát és örömeit, a lényege mégis az, hogy ő fekete, a királyné pedig fehér volt. A tévés csatorna provokál, mert ki akar tűnni a tömegből, meghökkenti az állandóan sokkban levő közönséget, egyúttal szánalmasan fújja a faji háború kürtjét. Ott, Nagy-Britanniában erre van fogadókészség, aki felhorgad azon, miért egy fekete színésznő kapja egy igazolhatóan fehér történelmi személyiség szerepét, az rasszista, így természetesen senki se vállalja ezt magára. Turner-Smith pedig kényszerpályán van, ahogy minden néző, minden újságolvasó.

A filmművészetben ugyanis csak bizonyos esetekben nem számít a bőrszín, Martin Luther Kinget bajosan játszhatná el egy fehér színész, épp azért, mert ő fekete polgárjogi harcos volt. Pedig miért is ne lehetne találni olyan fantasztikus színészt, aki elhitetné velünk, egyszeri nézőkkel, hogy ő fehér bőrrel egy fekete karakter. Igazi darázsfészek ez a művészeti terület, főleg azért, mert köze sincs a művészethez, ez tiszta politika, a végcél pedig az, hogy meggyőzzék az embereket, kire szavazzanak. A színészek eltávolodtak a színpadtól, s önmagukban képviselik a szerepeiket, azaz ha egy színész eljátszik egy karaktert, valamilyen szinten magáévá teszi annak jellemvonásait. Wentworth Miller brit színész hivatalos nyilatkozatban jelentette be, hogy nem játszik ezt követően olyan szerepet, amelyben nem meleg a karaktere, ezért fejezik be a Szökés című sorozat forgatását, ott ugyanis nem az. Szerinte ugyanis a heteroszexuális férfiakról már mindent elmondtak, ő pedig élen jár a meleg közösség felemelésében ezen a téren. Ugyanakkor érdemes emlékeztetni egy másik, híresen homoszexuális színész komédiázására. Sir Ian McKellen az Extras (Magyarországon Futottak még néven ismert) című sorozatban meséli el a meghökkent kollégának, hogy miként játszotta el Gandalf szerepét a Gyűrűk Urában. „Én valójában nem vagyok varázsló. A színészi képességeimet felhasználva tettem úgy, mintha varázsló volnék” – magyarázza a jelenetben a korszakos jelentőségű McKellen, pusztán azért, mert ez egy vicces sorozat. De tizenöt éve készült, s akkor még nem sejtettük, hogy ezt egy nap valóban komolyan el kell magyarázni.