Értem én az írást meg azt is, hogy miért kaptam éppen ezt Lajos atyától. De azt kérni egy anyától, hogy szeresse ellenségeit, miközben fia halálos veszedelemben él valahol távol, Uram, ez meghaladja földi képességeim! Harcolok magammal a fiamért, és várom a napot, hogy újra láthassam, ha már mást nem tehetek érte. Ma körülálltuk itthon maradottak a fenyőfát, s én behunyt szemmel neki küldtem, mint mindig, mióta nincs velem, hogy Mi atyánk, ki vagy a mennyekben…
*
Bajtárs a harcmezőről: Tetszik látni, ez volt a mi osztagunk negyvenkettő karácsonyán, a Don-kanyarban. A tábori lelkésszel még együtt imádkoztunk: „Uram, tégy alkalmassá engem arra, hogy hazámat és nemzetemet védelmezzem, és segíthessek azoknak, akiket rám bíztál, Krisztus, a mi Urunk által.” Meghallgattuk a kormányzó úr üzenetét, hogy a Don-kanyar védelme során végsőkig való kitartást vár tőlünk, a 2. magyar hadseregtől.
A körletbe visszatérve fenyőt állítottunk. Aznap dupla ellátmányt kaptunk, mégis csöndes, visszafogott volt a csapat. Mindenki lélekben otthon járt, tele voltunk kétségekkel az új évet illetően. Szeptember közepe óta mást se csináltunk, csak beástuk magunkat, kétszáz kilométer hosszan építettük a téli hadállást. Januárban aztán megindult ránk az orosz förgeteg. A mi erősnek hitt páncélos hadosztályunk napok alatt felőrlődött, az arcvonal szétesett, felbomlott a rend. Sorsunk a pusztulás maradt.
Pista a vigaszunk volt az osztagban. Olyan színesen tudott mesélni az otthoni életről, hogy képes volt elfeledtetni a nyomorúságunkat. Kerestük a bátorító tekintetét, a zengő nevetését. Vele jó volt ábrándozni, hogy mi lesz, ha hazajutunk egyszer. Mellettem halt meg a lövészárokban. Repesz találta el, nem szenvedett. Én fogságba estem. Arra értem haza, hogy a doni hadseregről, a százezer értelmetlen halálról beszélni sem szabad, mert nem tetszik a kommunistáknak.
Fortepan-történetek
Szóljon hozzá!
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!