A csend napjai

A Nemzet Művésze díjról barátai jutottak eszébe, a színházi világról apja vendéglője. Öngyógyításként kezdődött az írás, amely a kilencvenedik életévében is elkíséri Szakonyi Károlyt. Legfeljebb a tempó változik.

Szakonyi Károly író Fotó: Kurucz Árpád Forrás: Kurucz Árpád

– A Nemzet Művésze cím friss birtokosaként megvallotta, hogy Lázár Ervint, Gyurkovics Tibort, Bertha Bulcsut vagy Kiss Dénest szintén a nemzet művészének érzi a lelke mélyén. Miért ilyen fontosak ők az életében?

– Nemcsak íróként becsültem őket, de igen jó barátok is voltunk. Amikor a forradalom utáni években újraindult az irodalmi élet, néhány folyóirat volt csak – nem olyan sok, mint most –, hamar megismertük egymást. Az ötvenes évek végén novellát küldtem Pécsre, a Jelenkorba, ahol Bertha Bulcsu szerkesztőbizottsági tag volt. Már olvastam akkor zseniális írását, a Jégnovellát, Kiss Dénes költő barátom mutatott be Bulcsunak, ő meg Lázár Ervinnek. Gyakran összejártunk. Ervinnel sokszor együtt is utaztunk, mert nem nagyon szeretett író-olvasó találkozókra járni, mindig azt mondta: ha a Karcsi jön, én is megyek. Gyurkovicshoz is szoros barátság fűzött, neki a költészete mellett a személyisége volt a legfőbb – mondhatom – hivatása: ahogyan megnyilvánult, pillanatok alatt a társaság központjává tudott válni. Szellemiségével mindenkit magával ragadott.

– Politizáltak?

– A ’60-as, ’70-es években nem úgy foglalkoztunk a politikával, ahogy manapság mindenki teszi, tudtuk, hogy miben élünk, és a magunk hite szerint éreztük, mi a jó, mi a rossz. Szoros barátságunk évtizedek múltán is megmaradt, amiben döntő szerepet játszott, hogy hasonlóan gondolkodtunk az életről, a társadalmi változásokról és a közös ellenségről: a rendszerről.

– Onnan nézve a második világháború előtti „régi világ” jobb volt?

– Jó körülmények között éltünk. Apám vendéglős volt, közel a Magyar Színházhoz, vendéglőben nőttem föl, emberek között, mint egy színházban. Amikor megszülettem 1931-ben, béke volt, ’42-ben kerültem gimnáziumba, és ott már erősen érezhettük, mivé lett a világ. Az A osztályba jártak a keresztények, a B osztályba a zsidók – ez a megkülönböztetés bennünket, diákokat nem befolyásolt, egyszerűen nem vettünk róla tudomást, de a feszültség mégiscsak ott volt a levegőben. Apámat behívták katonának, nem harcoló, hanem ellátó alakulathoz, aztán evakuálták Ausztriába, Bajorországban amerikai fogságba került, és csak ’45 novemberében jött haza. 1944 tavaszán, amikor bejöttek a németek, már áprilisban befejeződött a tanítás. Anyámmal és a húgaimmal az Alföldre menekültünk a bombázások elől, majd a front közeledtével Nagycenkre, apai nagybátyámhoz. Előzőleg beiratkoztam a harmadik osztályba, de kirendeltek a védelmi vonal építésére, így abbamaradt a tanulás. Együtt dolgoztam a Pestről erőltetett menetben akkorra már a nyugati határszélre hajtott deportáltakkal. Az egykori cukorgyár épülete tejgazdaságként működött, ott létesítettek szögesdróttal elzárt tábort a munkaszolgálatosoknak. Nagyon közel laktunk ehhez a területhez, hallottuk és messziről láthattuk 1945 nagypéntekjének délutánján, hogy a menekülő németek és nyilasok belelövik a barakkjaikból kizavart kétszáznegyven deportáltat a már gazzal benőtt répamosó gödörbe. Március utolsó napjaira esett akkor a húsvéti nagyhét, a visszavonuló németek kihajtották a teheneket meg a lovakat a majorból, égtek a barakkok, mi levonultunk a pincébe – egész éjjel folyt a harc a faluban, reggelre bejöttek az oroszok. Aztán májusban jött a „málinki robot”, nekünk, falubelieknek hatalmas közös sírt kellett ásnunk a táborban, hogy abba temessük a holtakat.

– Ezt 14 évesen végigcsinálta?

– Nemcsak a látvány volt szörnyű, sokáig benne maradt a hullabűz az orromban. Ez az embertelenség meghatározta a gondolkodásmódomat, az élethez és a politikához való viszonyulásomat. Sokak természetes hitét elvette a háború, ami persze nem jelenti azt, hogy nincs regenerálódás. Hazajöttünk, és 1945 őszén beültem az iskolapadba. Most, utólag már rekonstruálhatom, ki honnan jött, hogyan élte túl például Konrád Gyuri osztálytársam a vészkorszakot, mások menekülésből, nyugatról tértek vissza, megint mások a pincéből bújtak elő. De erről akkor nem beszéltünk, mindenki elnyomta magában a történteket.

– Mintha csak újra gyerekké lehetne válni az iskolapadban?

– Olyan volt, holott már mindenki megjárta a poklokat. De élni kellett az életet – tulajdonképpen nagyon érdekes a természetnek ez a fajta védekező mechanizmusa. A háborús emlék megmaradt, elmélyült idővel, és ahogy jobban megismertem a politikát, összeállt a kép.

A családok egzisztenciája kettétört, a mi üzletünk is összeomlott, jött az infláció, az államosí­tás. Apám pályája megszakadt, elment a Közérthez dolgozni, de nagyon kevés pénzből éltünk, ráadásul az államosítás után megcsinálták azt a disznóságot, hogy adót vetettek ki visszamenőlegesen az üzletre. Azt is ki kellett nyögni. Akkor már a húgom is dolgozott, én katona lettem, aztán segédmunkás, később betanított munkás. De hát húszéves voltam, és éltem: a lányokkal törődtem, a szerelemmel, éjszakai műszakban a gépek mellett Balzacot olvastam.

– Írt is már akkor?

– Tudtam, hogy írni akarok. Kamaszkorban végigolvastam a népi írókat meg a nyugatosokat, ösztönösen figyeltem: mit csinál a szerző, miféle dolog az írás tulajdonképpen? Hamar rájöttem, hogy nem költő vagyok, inkább leíró, elkezdtem hát megírni mindazt, amit addig láttam. Az első regénykezdemény, az Ősz és tavasz az 1944–45-ös időszakról szólt.

– Félbehagyta?

– Kemény diónak tűnt, lett belőle novella, az Ezüsthasú halak. Vállaltam munkát itt-ott, de már csak az írás foglalkoztatott. Rézkarcügynökként például elterveztem, hogy majd reggelente jó üzleteket kötök, azután beülök egy presszóba írni, de hát nem tudtam egyetlen rézkarcot sem eladni. Nem az én formám volt.

– Az írói életforma elérhetőnek tűnt? Mi vitte előre?

– Tizenhét éves koromban, egy szombati, esős délutánon szörnyen lehangolt voltam, nem tudtam, mihez kezdhetnék magammal. Eszembe jutott egy történet, és amikor megírtam, egyszeriben megszűnt a kedvetlenségem, megnyugodtam. Öngyógyításként kezdődött az írás.

A költő hamar teremt, úgy is mondhatnám, hogy a költészet vertikális dolog, az lentről, bentről jön. A próza inkább horizontális: ahhoz tapasztalat kell. Gyűltek az élményeim, a bőrömön éreztem, milyen reggel hatkor beállni a gép mellé, megírásra késztetett egy-egy figura és élettörténet – bővelkedtem nyersanyagban. Már csak szellemi inspirációra volt szükségem, hogy valamit el is mondjak a világról.

Szakonyi Károly író
Fotó: Kurucz Árpád

– Novellistaként indult, hogyan lett mégis színházi ember?

– Megjelent az első kötetem, a Nemzeti Színház sarkánál dedikáltam a művészbejárónál, amikor odajött Benedek András író, dramaturg, hogy ő olvasta a novelláimat, és úgy érzi, drámai töltésűek: nem gondoltam-e rá, hogy drámát írjak? Ezzel a beszélgetéssel kezdődött, 1963-ban dramaturg­ösztöndíjat kaptam a Nemzetiben, decemberben már be is mutatták az Életem, Zsóka! című színművem. Ezzel bekerültem a színházba, és jóformán ki sem kerültem belőle negyvenvalahány évig.

– Egyszerűnek hangzik így elmondva, de előfordult, hogy nem azt írta, amit gondolt, cenzúrázták, vagy öncenzúrával élt?

– Jellemző volt a korra, ha valakinek megjelent egy rendszerkritikus írása, akkor nem a szerzőt vették elő, hanem a szerkesztőt, amiért lehozta. Arról nem lehetett írni, hogy menjenek ki az oroszok, vagy változzon meg a rendszer, ezért inkább morális oldalról közelítettem a kérdéshez. Javában mentek a Zsóka próbái, egyszer csak jött a hír: leállunk, mert „fenn” azt mondták, az nem lehet, hogy a pártfunkcionárius meghasonlik önmagával, és öngyilkos lesz. Azt ajánlották, haljon meg inkább infarktusban. Mondtam, hogy képtelenség. A színészek is kiálltak mellettem: Sinkovits Imre, Kállai Ferenc, aki a megalkuvó funkcionáriust játszotta, Domján Edit – még a szerepet is rá írtam. Pár nap elteltével folytathattuk a próbát. Ilyen megakadások mindig voltak. Nehéz ezt elképzelni annak, aki nem élte meg: Aczél elvtárs – hogy nevesítsük a cenzúrát – méricskélte, mit lehet vállalni Moszkvával szemben. Hol büntetett, hol meg engedett. Csoóri­ Sándor sokszor számonkérte, miért nem tesznek semmit a határon túli magyarságért, amire az volt a válasz, hogy ők politikailag nem tehetnek annyit, mint esetenként az írók.

– Ez már a rendszerváltozás előszobája. A színházi élet is átalakult közben?

– Ahogy a dráma kicsit szabadabb lélegzethez jutott, rögtön át is törte a határokat. Remek történelmi művek születtek korábban is például Németh László, Illyés Gyula vagy ­Szabó Magda­ tollából, de azok nekünk, magyaroknak voltak inkább fontosak. A hetvenes években volt a legjobb a színház, a nyolcvanas évek közepétől új törekvések, irányzatok jöttek, ma is nagyon sok a kísérlet. Nem mindig érezheti a közönség, hogy őróla szól a darab. Örkény műveit vagy az Adáshibát szerették itthon és külföldön is. Az Adáshiba, úgy tűnik, ma is aktuális: a járvány előtt utaztam a hetes buszon, fölszállt egy úriember telefonnal a fülén, leült velem szemben, hosszasan telefonált, majd amikor nagy nehezen abbahagyta, rám nézett: „Bocsásson meg, tudom, hogy ön írta az Adáshibát, de látja, én is rá vagyok erre kattanva.” A technikát persze nem lehet megállítani, az viszont rajtunk múlik, hogyan használjuk. József Attila még azt írta, hogy engedelmes szolgánk a gép. Ez mára megfordult.

– A járványhelyzet kimozdíthatja az embert a kilencvenedik életévében?

– A társasági élet hiányzik, a barátok, a külső inspiráció. Mégis jól jött a csönd: a tavaszi karantén idején megírtam A csend napjai című kisregényt, amely az öregedés élménye. A Magyar Naplónál fog megjelenni tavasszal.

– Kifejezetten fiatalos…

– Hála istennek egészséges vagyok, legföljebb a tempó változik. Ma már nem tudnék reggelig fenn maradni, hogy adaptációt készítsek egy Dosztojevszkij-regényből.

Névjegy

Szakonyi Károly Kossuth- és József Attila-díjas magyar író, drámaíró, dramaturg. Eredeti neve: Németh Károly. Családi nevét anyai nagyanyja szülőfaluja – Szakony – után választotta első novellája megjelenésekor írói álnévként, majd 1963-ban polgári névként is. Elbeszélései, regényei mellett sorra mutatták be drámáit, tévéjátékait, színpadi adaptációit, népszerűségét növelték rádiójátékai és tárcái. Tevékenyen részt vett az irodalmi élet szervezésében is, többek közt a Kortárs, az Új Idő és a Lyukasóra szerkesztőbizottságában.

A Digitális Irodalmi Akadémia alapító tagja.