– Orvoscsaládból származik. Hogyan választotta mégis a művészeti pályát?
– Gyerekkoromtól kezdve rendszeresen rajzoltam. Volt, hogy egy egész nyarat töltöttem azzal, hogy a húgomnak és az unokatestvéreimnek kivágóbabákat rajzoltam teljes ruhatárral. A Kossuth Zsuzsa gimnazistájaként a művészettörténet-tanárom mikor meglátta a rajzaimat, azt mondta, én a képző- vagy az iparművészeti főiskolára fogok járni. Ekkor kezdtem el gondolkodni a művészeti pályán. Mielőtt 1963-ban felvettek volna az Iparművészeti Főiskolára, elvégeztem a kirakatrendezői iskolát. Főiskolás éveim alatt Gerzson Páltól és Eigel Istvántól tanulhattam. Rengeteget rajzoltunk alakos képeket, aktot, csendéletet, ami mind segítette a későbbi sikereimet. Specializációként azért választottam a ruhatervezést, mivel az összefogja az összes textilágazatot.
– Miután végzett, mennyire volt nehéz a Kádár-rendszerben tervezőként boldogulni?
– Az akkori felfogás szerint a tervező nem számított senkinek. Tizenhárom évig dolgoztam vállalati tervezőként, ahol mesterségesen alacsony bért kaptunk, és még alkotói nap sem járt. Mikor kikerültem Párizsba, akkor láttam, hogy külföldön a tervező irányít mindent a rajzolástól a szabászaton át a bemutatózene összeállításáig. Erre Magyarországon akkoriban nem volt lehetőség, ezért nagyon sokat dolgoztam grafikusként, plakátokat, csomagolásokat, meghívókat készítettem külföldi megrendelőknek. Emellett pályázatokon indultam 1974-től. Tíz év alatt 37 díjat gyűjtöttem, és négy Aranygyűszű díjat is.
– Ezeknek volt köszönhető a Cardin-megbízás?
– Cardin mester – szerette, ha így szólítják – nemcsak szabásvonalaiban volt innovatív, hanem üzleti gondolkodásában is. Nem csupán ruhákat készített, de sikeres étterem- és szállodaláncot, kulturális központot is üzemeltetett. Franciaországon kívül is szeretett volna elismert lenni, így kereste meg többek között a magyar követséget, hogy ajánljanak neki tervezőket, akik licenctulajdonosként el tudnák készíteni a magyar Cardin-kollekciót. Három tervezőt is elutasított, amikor valakinek eszébe jutott a nevem. 1982 őszén behívtak a Hungarotexbe, hogy van-e útlevelem, mert három nap múlva utazom Párizsba. Teljesen megdöbbentem. Kinn találkoztam a mesterrel, mutattam neki néhány grafikát, mire megfogta a kezem, és csak annyit mondott: „Bon” (rendben van). Ezután kellett létrehozni olyan kollekciót, amely egyszerre felelt meg a Cardin-ház minőségi követelményeinek és a magyar igényeknek. Az első kollekciót elkapkodták a körúti üzletből és a vidéki butikokból is.