Szűzrepülés

A komlói Leo Amici Alapítvány huszonnyolc éve működő rehabilitációs központjában olyan akut kábítószer- és alkoholfüggő férfiak életét próbálják megmenteni, akikről már mindenki lemondott. Szinte a sír szélén álló emberekét, akik saját elhatározásból vonultak be az öngyógyító közösségbe, ahol volt szenvedélybetegek nyújtanak segítséget életük rendbetételéhez.

20201217 Komló Leo Amici 2002 Addiktológiai Alapítvány Rehabilitációs Intézete fotó: Havran Zoltán (HZ) Magyar Nemzet Fotó: Havran Zoltán

Utoljára húsz éve jártam itt, akkor is riportügyben. Az volt az ezredforduló táján a Leo Amici Alapítvány drogrehabilitációs intézményének forradalmi újdonsága, hogy az elsők között vették át a névadó olasz testvérintézménytől a terápiás közösség módszerét. Sőt kimondottan ezzel a céllal jöttek létre, miután az alapítók látták, hogy a magyar állami addikciós kezelés eredményessége siralmas.

A kétezres évek elején ezt továbbfejlesztve tértek át a 12 lépéses Minnesota-modell filozófiájának alkalmazására. Ez a módszer olyannyira bevált, hogy ma már 15 hazai intézmény alkalmazza a legkülönfélébb függőségek „kezelésére”.

Az alapítók 28 éve korábbi vállalati sporttelep öltözőjének épült faházban, hőskorszakhoz illő körülmények között kezdték működtetni a bentlakásos intézményt, amelyre óriási volt a társadalmi igény. A rendszerváltozás utáni első évtizedben, az olajszőkítés, borhamisítás, robbantásos merényletek és maffialeszámolások korszakában ugyanis az alvilág rászabadította a magyar ifjúságra a legkegyetlenebb drogokat.

A szerhasználat divattá vált a következményeket naivan alábecsülő kamaszok körében. Sőt egyes liberális megmondóemberek – mint például ­Konrád György – még síkra is szálltak egyes „belépő szintű” kábítószerek legalizálásáért.

Az ország ontotta magából a függővé lett fia­talokat, ami felkészületlenül érte az állami ellátórendszert. Az eleinte koedukált komlói intézetben még az ezredfordulón is jóval harminc alatt volt az átlagéletkor. Mára ez megváltozott: a többség negyvenes éveiben járó férfi. Vagyis még mindig ugyanaz a nemzedék – csak húsz évvel idősebben.

Szerpentinen lehet feljutni a Komló fölé magasodó hegyhátra, ahol kitatarozva áll az öreg faház a néhai sporttelep szélén, de már csak vendégháznak használják, amióta felépült a hosszú, földszintes új épület. Ennek mértani közepén található a legfontosabb helyiség, a kör alaprajzú, faszerkezetes csarnok, félkörben a parkra néző üvegfallal. Ez az a helyszín, amely ideá­lis a napi rutin legfontosabb elemét jelentő terápiás beszélgetésekre.

Amikor reggel kilenckor megérkezünk, éppen elfoglalja helyét 18 középkorú férfi a kör alakban elhelyezett székeken. Ránézésre nem lehet tudni, közülük ki a szenvedélybeteg, ki a segítő, leszámítva azt, hogy Simicz Ferenc intézetvezető moderálja a kezdettől komoly hangnemű beszélgetést. A székek között álmos macskák ólálkodnak. Mindegyik kiválaszt magának egy embert, akinek a lábához fekszik, ott kéjesen nyújtózkodik, majd elszenderül. Szemlátomást jól érzik magukat e miliőben. Ők is részei a terápia eszköztárának. Érző lények, akiket szabad szeretni, akikről szabad gondoskodni.

Ma egy harmincas, kisportolt alkatú férfire szegeződik a figyelem. Ő már lassan egy éve van itt, végigjárta a rehabilitációs program megannyi állomását, és éppen túl van azon az első alkalmon, hogy adaptációs szabadság címén néhány napra hazatérhetett a családjához. Ez olyasmi próba, mint a szűzrepülés, amikor a vadonatúj repülőgépet a berepülő pilóta először emeli a magasba: valószínű, hogy nem zuhan le, de azért van kockázat. Tibor „szűzrepülésének” kudarcát az jelentette volna, ha a szabadságot kihasználva visszazuhan a szerhasználatba.

A többiek a tapasztalatairól kérdezik, ő pedig nyílt őszinteséggel tárja fel a benne tomboló érzéseket. Arról beszél, hogy az itt eltöltött hónapok során fokozatosan ismerte fel saját jellemhibáit: hogy azelőtt kihasznált mindenkit, manipulálta szeretteit, és közben becsapta önmagát is. Lecsukódó szemmel vall arról, hogy húsz éven át naponta drogozott, tagadott és hárított, munkahelyén lopott, de most már kívülről látja akkori szánalmas önmagát. Már arról is fogalmat tud alkotni, hogy mi vezetett idáig, és mi elől menekült a szerhasználatba. Hogy megbékélve áll apjával való kapcsolatának felszínessége előtt, és hogy milyen nagyra becsüli, mennyire forrón szereti a számára mindig mentsvárat jelentő húgát, aki kétségbeesetten, de hiába próbálta őt jobb belátásra bírni.

Tibor megrázó önvallomása után hosszú csend telepszik a hallgatóságra. A férfiak elmerengve néznek maguk elé, érzékelhetően mindenkit megérintenek az elhangzottak. Az egyik segítő töri meg a csendet. A sajátos belső zsargont használva halkan kérdi Tibortól, hogy „ugye írod a lépést?”. Tudniillik – ahogy itt mindenki – Tibor is naplót vezet, amelyben feljegyzi aktuális gondolatait magának.

A terápiában csak akkor lehet továbblépni, ha az illető már biztosan túljutott az előző állomáson, azt pedig az egyén, a közösség és a segítők együttesen ítélik meg. Tibor következő stációja a félutas program lesz: néhány hónap egy pécsi belvárosi lakásban, együtt egy másik félutassal. E féléves szakasz célja a józan életvitel gyakorlása biztonságosan, még az intézet részeként, de már munkahelyen dolgozva. Ameddig azonban kétsége van valakinek, addig nincs továbblépés, egyhangú döntés kell. A terápiás csoporton belül mindenki egyenlő, mert egyvalamiben mindenki hasonló. Még a segítők is.

– Én húsz éve felépülő függő vagyok – kezdi négyszemközti beszélgetésünket az intézet vezetője, Simicz Ferenc. – Ez nem múlik el belőlünk. Tisztában vagyok azzal, hogy soha többé nem ihatok egy korty alkoholt sem, mert valószínűleg nem állnék meg. Ez tapasztalat. Ezért mondom, mondjuk magunkra, hogy mi felépülő függők maradunk életünk végéig, ami többjelentésű szó: céltudatosan törődöm magammal, a lelki életemmel, hogy jobb ember legyek, ezért felépülő vagyok. De teljesen sosem felépülő.

Fotó: Havran Zoltán

Szorongva, céltalanul

– Ön hogyan került ide?

– Ennek a közösségnek 17 éve vagyok a tagja. A történetem nagyjából 1989-re nyúlik vissza, akkor 17-18 éves voltam és opiátfüggő. Eleinte csak mákteát, gyógyszertári készítményeket használtunk, aztán egyre keményebb szereket. Szorongó, céltalan gyerek voltam, szüleim nem motiváltak különösebben. Amikor be voltam állva, az olyan volt, mintha révbe értem volna, célt nyert az életem. Azzal, hogy drogoztam, egyúttal egy szubkultúrához is tartoztam, volt kikkel hasonlóan érezzem magam.

– Más közösségi élmény nem kínálkozott helyette? Például a sport…

– De igen, én is sportoltam. Jó adottságú bokszoló voltam 13-14 évesen, és keményen edzettem. Egy versenyen azonban kikaptam, amit nem tudtam feldolgozni. Nem mentem többet edzésre, hiába jöttek utánam az edzők. Eleinte csupa jót adtak az opiátok, aztán kipróbáltam minden mást is, amihez csak hozzáfértem az LSD-től a heroinig. Csakhamar a hatóságokkal, anyámékkal is szembekerültem, majd az évek során odáig süllyedtem, hogy hajléktalanként egyik napról a másikra éltem – helyesebben haldokoltam. Detoxikálóból ki, kórházba be, hosszabb-rövidebb időket töltve rehabilitációs intézetekben. Térdre kényszerültem, sőt annál is lejjebb.

– A rehabilitációs intézetek nem segítettek?

– Ugyan! Nem volt módszerük, csak bent voltunk, és kész. Az elvonási tünetekre adott leghasznosabb tanácsuk az volt, hogy imádkozzunk, de aztán kijöttem, és folytattam mindent. Amikor végre rádöbbentem, hogy vagy változtatok az életemen, vagy belehalok, akkor a miénkhez hasonló intézetbe jelentkeztem. Ott végigmentem azon a nagyon nehéz úton, amelyen már sokan mások is. Újjászülettem, sőt értelmet nyert az életem, amikor Komlóra hívtak segítőnek. Elvégeztem a szükséges iskolákat, és most ez tölti ki az életemet: segítek lejönni a szerfüggőségről olyan embereknek, akik ugyanabban a cipőben járnak, mint én.

A reggeli terápiás beszélgetésen részt vevők közben munkálkodni kezdenek körülöttünk, ki-ki azt csinálja, amit a beszélgetés végén egyenként megígért a többieknek. A terápia fontos része ugyanis a strukturált program- és időbeosztás. Néhányan az ebédet készítik, mások takarítanak, bevásárolnak, az avart gereblyézik. Az intézmény mindennapi életéhez tartozó összes tevékenységet a bentlakók végzik. A program része a színház- és mozgásterápia is, amelyet az olaszoktól vettek át. A színházterápia önismeret, empátia és kommunikáció szempontjából hasonlóan működik az ő esetükben, mint a drámapedagógia az iskolásoknál. A mindennapos testedzés (foci, edzőterem) is része a napirendnek.

– A terápia menekülési út, amelynek végére mindannyian megtanulunk élni – folytatja Simicz Ferenc.

– Van, aki megszökik?

– A kaput nem zárjuk. Az idő előtti távozást elfogadni nem tudjuk, de megértjük, hiszen ismerjük a belső mozgatórugókat, mi, segítők is átéltük ugyanezt. Néha valaki nem tart ott, hogy elhiggye: képes tisztán élni.

Az intézmény működtetésének összes tevékenységét a bentlakók végzik. A kapukat nem zárják

Ha folytatja, meghal

– Ha vissza akar jönni, visszaveszik?

– Vannak, akiket visszaveszünk, de nem azonnal. A megbocsátásnak is megvan a metódusa.

Az étkezdében mellénk lép Zoltán, aki fölépülő alkoholistaként jellemzi önmagát. Nem tudja megmondani, miért ivott, de ha tudná sem lenne közelebb a megoldáshoz. Azért jött ide, mert tudta: ha ugyanúgy folytatja, meg fog halni. Nem az orvos ijesztett rá, az amúgy sem hatott volna, mint ahogy az anyagi tönkremenetel vagy a család széthullása sem. A feleszmélés hozta ide.

– Hogy kiből lesz függő? Erre szerintem nincs általános válasz. Csak abban vagyok biztos, hogy ez lelki betegség. Van, aki szerencsejáték-függő, más internet-, gyógyszer-, társ-, szexfüggő, vagy éppen evési zavarokkal küzd. A közös nevező mindnyájunkban a megszállottság – foglalja össze Zoltán.

– Szerintem meg nagyon sok minden a gyerekkorból jön – veszi át a szót Gábor, aki alkoholistaként szintén itt volt terápián, de most már segítő. Elmondja, hogy a függők többnyire a saját érzéseik elől menekülnek. – Én gyerekszerepben próbáltam tartani magamat, ne kelljen felelősséget vállalnom semmiért. A program során aztán megkaptam a legnehezebb kérdésre a választ: ki is vagyok valójában? Az elején, ahogy senki, úgy én sem akartam beszélni, de aztán a közösség bizalmát érezve lassan megnyílik az ember. Magunk között vagyunk, nem ítélkezünk, csak kérdezünk. Elsősorban önmagunkról beszélünk, és tükröt tartunk mások elé, amivel egymást is gyógyítjuk.

Anikónak másik, de hasonlóan a Minnesota-program elvei szerint működő intézményben sikerült megszabadulnia alkohol- és drogfüggőségétől. Miután rendbe jött az élete, és családja lett, a Leo Amici Alapítványhoz jött először adminisztrátornak, majd miután kitanulta a szociá­lis munkás szakmát, beállt segítőnek.

– Heroinnal és még durvább szerekkel éltem. Tönkrement miatta az életem, el is magányosodtam. Hogy fizikálisan milyen mértékben épültem le, az fel se tűnt. A mélypont az volt, amikor rádöbbentem, nem vagyok szabad ember.

A terápia során önismeretre tettem szert. Ráeszméltem, hogy van létjogosultsága az érzelmeim kifejezésének, amihez képest tele voltam elfojtással, hárítással és önbecsapással. Láttam, hogy szerek nélkül is jól tudom érezni magam. Persze mindvégig ott volt a hullámokban rám törő kétely, hogy képes leszek-e józanul élni. Ezt a döntést újra és újra meg kell hozni.

A megrázó önvallomás után csend telepszik a hallgatóságra. A csoportterápia fontos része az öngyógyító folyamatnak
Fotó: Havran Zoltán

Tizenegy év a Csillagban

Vannak, akik kudarcos életük sorscsapásai elől menekülnek a kábulatba, mások karrierjük csúcsán teszik ugyanezt. Utóbbiak közé tartozik Ferenc, a koncertszervező, aki nem kisebb rockzenekarnak volt huszonöt évig menedzsere, mint a Tankcsapda, majd miután különváltak útjaik, olyan ígéretes együttesek koncertszervezését vállalta el, mint amilyen a Kowalsky meg a Vega, A Nyughatatlan, az Uzipov vagy a Road.

– Harminc éve vagyok függő, folyamatosan ittam és gyógyszereztem magam, a végén már vért hánytam. Februárban volt öngyilkossági kísérletem. Barátaim övvel a nyakamban találtak rám. Bevittek a pszichiátriára, zárt osztályon voltam egy hétig, aztán elengedtek. Pszichiáterhez fordultam, elkezdtem antidepresszánst szedni, de aztán megint inni kezdtem. Öt hónapja vagyok itt. Hogy miért jutottam idáig? Nem akarok hárítani, de szerintem nálam ez genetika, a családomban apám kivételével majdnem mindenki alkoholista. Nagymamám halálba itta magát, apám öccse részegen verte agyon a feleségét, 11 évet húzott le a szegedi Csillagban. Én belehergeltem magam a munkába. Az első években főleg amfetamint használtam. Ebben a szakmában teljesen elfogadott, hogy valaki be van nyomva. Furcsa, de senki sem figyelmeztetett, hogy nagyon nagy a gáz velem.

– Még a párja sem?

– Mondogatta, csak nem törődtem vele. Végül ő és egy barátom hozott ide. Ultimátumot kaptam a környezetemtől. A barátnőm azt üzente, hogy ő lesz az első, aki visszavár, de félek, annyira leromboltam ezt a kapcsolatot is… Nagyon sokszor becsaptam, átvertem, megszégyenítettem. Mértéktelen voltam mindenben, nem igazán fogtam magam vissza sehol, a nők terén sem. A szórakoztatóiparban nagyon felszínesek az emberi kapcsolatok, és én népszerű figura voltam. A tankcsapdás szakítás pedig pokolian megviselt…

– Ha tiszta lesz, visszatér a szórakoztatóiparba?

– Nem nagyon értek máshoz. De most az a legfontosabb, hogy legyen erőm végigcsinálni. Sokat segítenek az itteni társaim, rengeteget beszélgetünk fájdalmas dolgokról, szembe kell néznem a múltammal, a jellemhibáimmal. Ez konfrontatív terápia. Az utolsó sanszom az életben. A kedvesemet számtalanszor megcsaltam, megaláztam, és ő mégis visszavár! Rettenetesen szégyellem magam, de az üzenete mégis hitet és elszántságot ad a kitartáshoz.

Biofű és varázsdohány

A magyarországi kábítószerhelyzet alapvetően változott meg az elmúlt évtizedben, aminek a hátterében számos kábítószerpiaci, társadalmi, jogi, bűnüldözési és prevenciós tényező változása áll. A komlói intézet tapasztalatai nem adnak ugyan reprezentatív mintát, mégis sokat elárulnak a változások irányáról.

Másfél évtizeddel ezelőtt az intézetbe érkező tíz szenvedélybeteg közül kilenc heroin-, egy amfetaminfüggő volt. A heroinisták szinte kivétel nélkül lecsúszott egzisztenciák voltak: társadalmi kapcsolataikat elveszített hajléktalanok, munkajövedelemmel nem rendelkező, pénzt illegális módon szerző, egyik lábbal a sír szélén, másikkal a börtön küszöbén álló huszonévesek.

Mára a jelentkezők összetétele alapvetően megváltozott.

A maiak többsége harmincas-negyvenes, néha ötvenes éveiben járó férfi, aki több évtizedes krónikus szenvedélybetegsége mellett is sokáig rendezett, sőt sikeres egzisztenciával, családdal rendelkezett, elhatalmasodó alkohol- vagy drogfüggősége azonban fokozatosan és minden értelemben tönkretette életét.

Ha az országos droghelyzet egészére vagyunk kíváncsiak, olyan átfogó kutatási eredményekre kell támaszkodnunk, mint amilyen a Nemzeti Drog Fókuszpont kutatói által a European Monitoring Centre for Drugs and Drug Addiction számára 2020-ban elkészített éves jelentés. A 250 oldalas, alapvetően statisztikai bázisból dolgozó tanulmány rávilágít arra, hogy Magyarországon a férfiak jóval nagyobb arányban használnak tiltott drogokat, mint a nők. A legveszélyeztetettebbek a fiatal férfiak, közülük is különösen a kamaszok. Beszédes adat ugyanis, hogy a középiskolákban tanuló 16 évesek 13,9 százaléka már érintett tiltott szerhasználatban, 12,6 százalékuk próbálta ki a marihuánát vagy a hasist, 7,6 százalékuk vett be nyugtatót, 6,7 százalékuk pedig alkohollal fájdalomcsillapítót, hogy „feldobódjon”. Ennél alig csekélyebb azok aránya, akik szipuztak (inhaláltak hígítókkal, ragasztókkal), vagy használtak valamilyen dizájnerdrogot. A középiskolások jellemzően alkalmi kábítószerfogyasztók, akik még nem jutottak el a függőségig, de nagy léptekkel haladnak afelé.

A tiltott drogok közül legtöbben a teljes felnőtt népességen belül is marihuánát vagy hasist fogyasztottak eddigi életük során (6,1 százalék). A „fű” után leginkább elterjedt drogok az ecstasy (2,5 százalék), a szintetikus kannabinoidok, mint a herbál, biofű vagy varázsdohány (2,1 százalék), az amfetamin (1,5 százalék), a kokain (1,5 százalék) és a dizájnerstimulánsok (1,4 százalék). A többi szer a magyarországi felnőtt népesség körében nem éri el az egy százalékot.

A heroin és az amfetamin visszaszorulása volt megfigyelhető 2019-ben, ugyanakkor az új, olcsón beszerezhető pszichoaktív szerek használata erősödött. A kedvezőtlen változás az intravénás szerhasználói csoportok mellett jelentősen érintette az egyéb, szociális szempontból marginalizált csoportokat (hajléktalanokat, fogvatartottakat, szegénytelepeken élőket, illetve a gyermekvédelmi szakellátásban gondozott fiatalokat).

Három drogellenes nemzeti stratégia is napvilágot látott 2000 óta, ami jelentős változásokat eredményezett minden téren. Ezzel összhangban a 2013 óta hatályos Büntető törvénykönyv a megváltozott kábítószerhelyzetet követve alakította át az ország büntetőjogi rendszerét. Ennek leegyszerűsített lényege, hogy amíg a „kezdő drogosokat” az elterelés irányába tolja, addig a kábítószer-kereskedők büntethetőségét és büntetési tételeit jelentősen szigorította. 2019-ben kábítószerügyben 4972 személyt ítéltek el jogerősen, közülük 1620 főt kábítószer-kereskedelemért, 3322 főt kábítószer birtoklásáért, 24-et kóros szenvedély keltéséért. Szabadságvesztésre összesen 1443 főt, közérdekű munkára 938, pénzbüntetésre 1252, próbára bocsátásra és megrovásra 511, pártfogói felügyeletre 223 főt ítélt a bíróság.

Óvatos derűlátásra ad okot, hogy 2017-es adatok szerint míg az EU-ban a fiatal felnőttek közül a legkevesebben Magyarországon szívnak rendszeresen marihuánát (3,5 százalék), addig például a legtöbben Franciaországban (21,8 százalék). Ez főleg annak fényében kedvező adat, hogy hazánkban a marihuána a leggyakrabban használt drog.