Egységben a kétség

1971-ben Makád felnőtt lakossága ismét az egységfront mellé állt.

Makád az 1971-es országgyűlési választások idején Forrás: Fortepan–Urbán Péter

És most, kedves nézőink, vidéki választási körképünk következik. Elsőként Makád községben kapcsoljuk helyszíni tudósítónkat. Halló, Péter, hallasz engem…? Halló, Károly, igen, hallak. Töretlen választási kedvvel vonult a lakosság az urnákhoz. A ráckevei Duna-ág festői természeti szépségű településén az országos átlaggal szinte megegyező, 98 százalékos volt a részvételi hajlandóság. Az eredmények még nem hivatalosak, annyit azonban elárulhatunk, hogy szinte egy emberként a Hazafias Népfront jelöltjét támogatták a makádi választók. Szép számmal akadtak idén is, akik bátran vállalták elköteleződésüket szocialista demokráciánk iránt. Nem vonultak a fülkébe, nyílt színen szavaztak. Beváltak a mozgóurnák is, így saját otthonában adhatta le voksát a kilencvenéves Juli néni éppúgy, mint legkisebb unokája, Kovács János ifjúmunkás, aki először élhetett demokratikus választási jogával, ezért a járási népfronttitkár emléklappal jutalmazta. Összességében elmondhatjuk, hogy 1971-ben Makád felnőtt lakossága ismét az egységfront mellé állt. Makád ezzel visszaadja a szót a stúdiónak.

*

Nem örültem, hogy engem fotóznak. Még a megyei lapba is betették a képemet. Amúgy nem érdekel az egész felhajtás. Focimeccsre sem megy az ember, ha előre tudni, hogy ki lesz a győztes. Csak ott bundának hívják az ilyesmit. Anyám kötötte az ebet a karóhoz, hogy márpedig elmész, még csak az kell nekünk, hogy kiszúrják a névjegyzékből, a Kovács Jani nem szavazott. Nem akarok bajt a családnak, végső soron nem szakad le a kezem attól, hogy bedobok egy cédulát, ha már házhoz jön az urna.

Makád az 1971-es országgyűlési választások idején
Fotó: Fortepan–Urbán Péter

Az angyalföldi bőrgyárban, ahol gépkarbantartó vagyok, azt mondta szabad pártnapon a főnök, hogy mi tettekkel szavazunk, mert ez a békeharc eszköze. Nem értem, most béke van, vagy harcolunk? Az sem tiszta, amit a foxi-maxi esti iskolában mondtak, hogy negyvennyolc után a Hazafias Népfront egyesítette az erőket, és eltűntek mögüle a pártok, az egy kommunistát leszámítva természetesen. Hova a bánatba tűntek a pártok? Öregapám szerint ne firtassam, mert úgy járok, ahogy ő járt a téeszesítés idején. Bevitték három napra, és jól összeverték.

Mi, melósok vagyunk az élcsapat. De ha mi vagyunk az élen, akkor mért nem szólhatunk bele semmibe? Itt, a faluban mindenki tudja, hogy Sós, a párttitkár, Döme bácsi, a téeszelnök, és a kisebbik Kátai gyerek, a népfrontos ­Palkó dönt el mindent. Ha vita van, úgyis a Sós szava az utolsó, mert ő jelent fölfelé. Pedig Sós egy gyüttment, nem is Duna vidéki ember, a Nyírségből települt ide. Szóval ők hárman a valódi élcsapat. Osztják a lapokat meg az észt rendesen, közben meg lehet nézni, mekkora házakat húztak föl maguknak.

Múltkor ablakot pucoltam, kezembe került a Népszabadság. Gondoltam, belenézek, mielőtt megdörgölöm az üveget. Olvasom ám, hogy 1971-ben népi demokráciánk odáig fejlődött, hogy az emberek akkor is Kádár Jánost támogatnák, ha több jelölt lenne, de erre épp ezért semmi szükség nincsen. Apám szerint ez az, amit sosem tudunk meg. Tőle hallom, most először fordult elő, hogy bárki javasolhatott jelöltet. Csakhogy a népfront helyi bizottsága döntötte el, hogy ki kerülhet fel a listára. Gondolom, végső soron a Sós elvtárs, a Döme bácsi meg a Kátai gyerek. Akkor meg minek izmozzunk?

Az üzemben forrófejűnek tartanak, mert ami a szívemen, a számon. Behívattak a pártirodára elbeszélgetésre. Az agitprop titkár megállapította, hogy jó fejű vagyok, de még nem elég érett. Felajánlotta, hogy beiskoláznak. Nem a mérnökire, hanem erre a foxi-maxira. Utána, ha belépek a pártba, talán jöhet az egyetem is. Nem mondtam neki, hogy mifelénk, ahogy a múltban, most sincs sok becsületük a pártembereknek. Pláne, hogy látjuk a kisnyilasból lett kommunisták mozgását. Nem latolgatok. A srácokkal amúgy sem sokat dumálunk ezekről a dolgokról. Inkább a csajok, a sport meg a kemény rock, ez megy, ha összeröffenünk piálni a könyvtárnak becézett kocsmában. Kéz alatt megszereztem a Deep Purple lemezét. Nagyon baró. Áthívtam a srácokat, felnyomtuk a decibelt, hadd szóljon. Repedjenek a falak.