Eszkimó futball

A sportban mindig is erősen érvényesültek a politikai szempontok, és néha a sport is át van szőve politikával.

Az angol Sheffield F.C. futballcsapat tagjai szemlélik az 1954-es világbajnoki döntőn ünneplő németek fotóját Frankfurtban. Eltérő nézőpontok Fotó: Thomas Lohnes Forrás: Getty Images

A sportban mindig is erősen érvényesültek a politikai szempontok, és néha a sport is keresztül-kasul át van szőve politikával. Amikor a németek megnyerték ellenünk az 1954-es labdarúgó-világbajnokság döntőjét, ez számukra maga volt a „berni csoda”. A győzelem visszaadta a németeknek a második világháború miatt elvesztett önbecsülésüket, végre úgy érezhették, hogy képesek újra talpra állni, nagy dolgokat véghezvinni. Nálunk meg a vereség után először kezdődött spontán tüntetés Budapesten a kommunista hatalomátvétel óta. A három napon át tartó zavargásokat az ÁVH-nak kellett elfojtania, és végül részben ez az elégedetlenség vezetett el az 1956-os forradalomhoz is.

Történész vagyok, nem sportújságíró, de a magyar sportban is ugyanaz a jelenség zavar, mint a magyar történetszemléletben, amelyet a magam számára csak az önfeladás fogalmával tudok megfelelő módon leírni. Sajnos ez nem korlátozódik pusztán a történetírásra, megfigyelhető a sportban, a politikában és az élet más területein is. Az önfeladás elsősorban kifelé nyilvánul meg és marad alul a külföld agresszívabban megnyilvánuló hasonló történeti, sportbeli, politikai szemléleteivel szemben. Ez pedig folyton a visszavonulók, a konfliktusokat elkerülők, tehát végső soron a vesztes fél pozíciójába helyez bennünket. Ezt a viszonyulást ezért sürgősen, gyökeres módon át kellene értékelnünk. Az önfeladással szemben öntudatos alapállást kell elfoglalnunk, saját magunkat sokkal jobb pozícióba áthelyeznünk.

Politikailag inkorrekt egyetem

A maival szemben azt a fajta álláspontot kellene elsajátítanunk, amelyet Leopold von Ranke (1795–1886) úgy határozott meg, hogy a történelem célja az, hogy megtanítsa nagynak lenni a nemzetet, a történész és a politikus elsődleges feladata pedig az, hogy az állami szuverenitás megerősítésével, kiépítésével, a hatalmi kérdésekkel, a külpolitikai viszonyokkal foglalkozzon. Nos, a magyar történetírás, de általában véve a magyar politika és közszemlélet sem vádolható meg a legcsekélyebb mértékben sem azzal, hogy célja volna megtanítani nagynak lenni a nemzetet.

Az angolok a XX. század elején az amerikaiakról lekezelő módon mondták, hogy eddig még csak két nemzet nem tanult meg focizni, az eszkimó és az amerikai. Ha a történelemnek van rankei célja, ennek analógiájára azt mondhatjuk, hogy eddig még csak két nemzet nem sajátította el a rankei történetírás és közszemlélet minden elvét: az eszkimó és a magyar.

Egy történeti példa: Kun László király egyik 1276-os oklevele a veszprémi káptalani iskolát az egyetem (studium) kifejezéssel nevezi meg, amelyben már régtől folyt (ut ibidem studium, quod hactenus floruerat) a hét szabad művészet (septem artes liberales) és a jogtudomány oktatása, a párizsi egyetemhez hasonló (prout Parisius in Francia) magas szinten. Ezen az alapon a veszprémi káptalani iskolát egyes kutatók egyetemnek tekintik, míg mások ezt elutasítják. Komoly történész számára azonban politikailag inkorrekt a veszprémi iskolát egyetemnek nevezni, noha ehhez csak a királyi oklevél (mindenki más számára) világos pozitív állítását kellene elfogadniuk. A románok ezzel szemben két kézzel kapnának ilyen okleveles említés után, ha volna nekik, s ennek már a morzsájából is újabb dákoromán mesekölteményt fabrikálnának. Ezzel szemben a történetírásunk és más tekintetben a sportdiplomáciánk, a külpolitikánk, valamint az általános közemberi lelkületünk a nemzeti önérzet és a nemzeti nagyság szempontjából mégis szinte mindig a számunkra hátrányosabb, lehangolóbb lehetőséget választja – és mindezt jól bejáratott (már-már automatikus) történetszemléletet mantrázva tesszük.

Ezt a fajta hozzáállást Horváth Pál éppen a veszprémi egyetem kérdésének a vizsgálata során fogalmazta meg: „A hazai kultúrhistória történelmileg megszentelt értékeit, az ősforrásokat keresni már szinte nem maradt erőnk (és bátorságunk), miután az a nemzeti önhittségünk vádját ébreszthette volna.” És mindezt ő is jól bejáratott (már-már automatikus) történetszemléletet mantrázva hangoztatja, amely a problematikus kérdéseknél mindig az elutasítás és nem az elfogadás pártjára áll, meg attól tart, mások nehogy az önhittség szörnyűséges vádját tudják az orrunk alá dörgölni.

Szó szerint a „nincs erőnk” és a „bátorságunk” az, amely a legpontosabban leírja, mi a baj a történetírásunk, a sportdiplomáciánk (és az általános közemberi szemléletünk) jelenlegi karakterével. Az, hogy nem hajlandó és nem is merészel kiállni a rankei történeti elv, a nemzeti elv mellett, amellett, hogy az állami szuverenitás megerősítésével, kiépítésével, a hatalmi kérdésekkel, a külpolitikai viszonyokkal is foglalkozzon, pedig más nemzetek (így a németek is) a maguk érdekében és esetenként velünk szemben ennek minden pozitív módozatát a legmesszebbmenőkig kiaknázzák. Ennek eszközei a kényelmetlen tények megszépítése, elhallgatása, más nemzetek nyakába varrása, mások okolása a nemkívánatos állapotokért, hamis történelem kreálása, mások kiemelkedő eredményeinek relativizálása, lekicsinylése, ezekkel szemben alternatív valóság támasztása.

Az angol Sheffield F.C. futballcsapat tagjai szemlélik az 1954-es világbajnoki döntőn ünneplő németek fotóját Frankfurtban. Eltérő nézőpontok
Fotó: Getty Images

Lópatkó a bokszkesztyűben

A németek esetében ennek minden elemét felfedezhetjük az 1954-es berni döntőt illetően. A vb megnyerése után úgy érezték, hogy most már végérvényesen talpra álltak, s nyilván az sem jelentett volna számukra lelkiismeret-furdalást, ha már akkor is tudják, hogy ennek alapjai valójában hamisak. A bennfentesek Németországban nyilvánvalóan nem kötötték mindenki orrára, hogy doppingolás nélkül nem nyerhették volna meg ellenünk az 1954-es foci-világbajnokságot, hogy a háttérben tisztességtelen eszközökkel küzdöttek. Ráadásul félprofi státuszú játékosokkal lettek világbajnokok, akiket a csoportkörben még 8 : 3-ra vertünk. Csak 2004-ben készült Németországban dokumentumfilm Das Wunder von Bern – Die wahre Geschichte (A berni csoda – Az igaz történet) címmel, mely megállapította, hogy a német csapat több tagja is metamfetamint kapott a döntő előtt. A második világháborúban is alkalmazták azt sok német katonánál, elsősorban az állandó kimerültséggel küzdő vadászpilótáknál.

A münsteri Wilhelm Egyetem és a berlini Humboldt Egyetem kutatócsoportja a Német Olimpiai Bizottsággal karöltve kezdte meg a szálak felgöngyölítését, amely a német sport doppinggal kapcsolatos eseteit vizsgálja. Egyértelműen bebizonyosodott: az 1954-ben világbajnoki címet szerző német labdarúgó-válogatott több tagját is egy pervitin nevű készítménnyel segítették a csapat orvosai. Ez ugyanolyan, mintha Karl Mildenberger lópatkót is elrejtett volna a kesztyűjében, hogy 1 : 28-as állásnál elkerülje a technikai KO-t Muhammad Ali ellen az 1966-os profi bokszvilágbajnokság döntőjében.

Ne bolygassuk?

A nagyobb baj az, hogy a hallgatásunkkal ezt mi is jóváhagytuk, és csak olyan cikkekkel vagyunk képesek reagálni minderre, mint például: „Ötven év távlatából ne bolygassuk” – Aligha lesz következménye a berni döntő doppingügyének (Origo, 2010. 10. 27.), idézve az MLSZ véleményét, amely az intézményesített elhallgatás módszerét választotta. Buzánszky Jenő is ennek megfelelően nyilatkozott: emiatt „kár lenne felrúgni a barátságot”.

Ez is az önfeladás egyik formája. A valóság ugyanis az, hogy a német labdarúgók mezén büszkén viselt világbajnoki csillagok közül az elsőt a politikai korrektség jegyében a dopping felirattal kellene ellátni. Szerintem tehát a kérdést nem a hallgatásunkkal kellene nekünk is lepleznünk, hanem támadó pozícióba kellene állnunk. A németek doppingolását azzal ellensúlyozva, hogy magunkat tekintjük világbajnoknak, és a mezünkre ennek megfelelően feltesszük a világbajnoki csillagot – a nagyobb manőverezési lehetőségünk miatt – a 8 : 3 felirattal (amivel elismerjük, hogy az ellenfél is szerzett három gólt, bár igaz, hogy kapott melléje nyolcat). A vitákban ugyanis nem az szokott győzni, aki hallgat, hanem az, aki harcol.

A doppingolást azzal szokták kimagyarázni, hogy 1954-ben még nem volt doppingvizsgálat a világbajnokságon, és nem is volt kifejezetten tiltott a doppinghasználat. Ez azonban még nem jelenti azt, hogy szabad is volt. A lovak doppingolása már akkor is tiltott volt, tehát az embereké sem volt megengedett, hiszen akkor mindenki használta volna, és a németek sem igyekeznek azt évtizedekig eltitkolni. A másik ellenérv az, hogy kár bolygatni a dolgot, mert a FIFA úgysem fogja megváltoztatni az álláspontját. Ez azonban egyáltalán nem igaz. Ha képesek vagyunk állandó nyomást gyakorolni, a megfelelő embereink vannak a megfelelő pozíciókban, ha változik a történelmi helyzet és a hatalmi viszonyok, a korábban szilárdnak hitt álláspontok is inkább a kompromisszumkeresés irányába tolódhatnak el, a felek egyetértésével azok bármikor megváltoztathatók. Így például az 1926-os első portugál–magyar mérkőzést a portugálok (és a FIFA) mindig is hivatalos válogatott meccsként tartották számon, amelyet az MLSZ csak utólag, 2000-ben ismert el válogatott meccsként. A FIFA álláspontja tehát egyáltalán nincs kőbe vésve.

A mostani állapotban, azaz a hallgatásunk fenntartásával csak az történik, hogy a németeket hozzásegítjük büszkeségük egyik hamis darabjának a megtartásához, amelyhez aljas módon jutottak, s mindezt csak azért tesszük, mert emiatt „kár lenne felrúgni a barátságot”. Ezzel az attitűddel a németek is készséggel egyetérthetnek, hiszen ez számukra is hasznos hozzáállás, nem kerül nekik semmibe, s nem okoz nekik még csak kis kényelmetlenséget sem.

Ugyanez a helyzet a sporton kívül is, a politikában és a történetírásban, a román, a szlovák, a magyar és más történetírásokban. Általában véve is csak mi törekszünk állandóan nyílt sisakkal, becsületes módon küzdeni, vagy elkerülni a konfrontációt, ami azonban másokat csak megmosolyogtat, mi meg nem megyünk vele sokra. A magyar közszemlélet ennek megfelelően úgy tud majd csak kigyógyulni krónikus betegségéből, a „nincs erőnk” és „bátorságunk” pozíciójából, ha a közszemléletet végre a rankei történetszemlélet és nem az önmegtagadás szolgálatába állítja.