Ilonka, kérlek, bocsáss meg nekem. Bocsásd meg, hogy nem nevelhettelek fel. Hosszú évekig azzal keltem és feküdtem, hogy újra együtt legyek édesanyáddal és veled. Látom a szemeidben – anyád szemei –, hogy nincs mentség, kegyelem a számomra. Mégis arra kérlek, ez egyszer hallgasd meg a szenvedésünket az én oldalamról is.
Módos család volt a miénk. Apám temérdek munkával a falu egyik legszebb gazdaságát teremtette meg. Jött a háború, és minden összeomlott. Öregapádat a benyomuló oroszok kényszermunkára vitték mint burzsujt, negyvenhatban került elő, az a szép szál ember ötven kiló sem volt. Anyáddal pünkösd után keltünk egybe. Tele voltam tervekkel, bíztam magamban, mert tönkremenésben és újrakezdésben erősek vagyunk. Építkezésbe fogtunk, a telken állt a gerenda, tégla. Akkor már az elöljáró csendőr kíséretében házról házra járt összeírni az embereket. Megmondták, aki magyarnak vallja magát, kitelepítik Magyarországra, ahonnan a helyébe majd jó szlovákok költöznek. Lakosságcsere. Egyetlen kibúvó lett volna, ha megtagadjuk a magyarságunkat. Apám erre így szólt: nem tehetem, mert a családi história szerint öt generáció óta mindenki magyar nálunk. Nem tudnék elszámolni magammal.
Féltünk. Közben makacsul learattunk, szerveztük az építkezést, mikor megjött a rettegett fehér lap a kitelepítésről. Egy hónapos voltál, kislányom. Anyáddal szűköltünk a fájdalomtól. Mit tegyünk? Anyai nagyszüleid valahogy kijárták, hogy maradhassanak, nekem mennem kellett az öregeimmel. Elhatároztuk, hogy átmenetileg, tényleg csak egy kis időre különválunk, míg te megerősödsz, s akkor aztán jöttök utánam. Mivel apám büntetőlistán volt a szovjet munkatábor miatt, összesen ötven kilót vihettünk magunkkal. Mindenünk ott maradt.
Fotó: Fortepan / Kozma János
Forró nyári napon vagoníroztak be bennünket. Kivonult a falu népe, megkondították a harangot, énekeltük a himnuszt, zokogott a nép. Ez a fotó az induláskor készült. Mi nem álltunk oda a képhez, nem tartozik mindenkire a keserűségünk. Voltak, akik reménykedtek. Szörnyű volt az út a marhavagonokban. Három napig tartott, mert csak éjszaka vittek bennünket. Akadt, aki nem érte meg a végét. Tolnába kerültünk, egy csöpp faluba, kitelepített svábok házába. A fiatalokat elvitték német földre, az idős szülők viszont nem voltak hajlandóak elmenni. Farkasszemet néztünk egymással. A magyarságunk miatt kellett eljönnünk hazulról, miközben a sváb atyafiak dacból csak németül voltak hajlandóak szóba állni velünk Magyarországon.
