A kis szobába húzódtak vissza, a nagyobbikba mi vackoltuk be magunkat. Apám nem bírta elviselni, hogy kitúrja ezeket az embereket a sajátjukból, úgyhogy kérvényeztük a megyénél az áthelyezésünket. Így jutottunk a román határ mellé. Addigra jött a kötelező beszolgáltatás, a padlássöprés. Volt, hogy éheztünk.
Ennek is vége lett egyszer, a nekünk kimért földön, amely töredéke volt az otthoninak, gyümölcsöst ültettünk, méhészkedtünk, apámmal eljártunk alkalmi munkára is.
Gyűjtöttünk, hogy egyszer jöhessetek. Nem voltunk hajlandóak beadni a téeszbe azt a keveset, amelyet a magunk erejéből teremtettünk. Így aztán kikezdtek bennünket, mézhamisítással vádoltak, apámat rendre bevitték, megverték. Engem mindenünnen kidobtak, ahol munkára jelentkeztem. Telt az idő, te négyéves lehettél, mikor értesítés jött, hogy anyád kéri a válási papírok aláírását, mert hozzámenne Nagy Jóskához a faluban. Mit tehettem? A nevét is fölvetted aztán, Ilona Nagyova lett belőled.
Apám halála után Tatabányáig futottam, a bányába. Később a szilikózisom miatt irodai munkára küldtek. Most meg éjjeliőr vagyok a fatelepen. Idővel megnősültem, pár év után elváltunk. Van egy féltestvéred, Jánosnak hívják. Ha megismernéd, itt a címe, tessék.
*
Ott álltunk ezzel az emberrel, a vér szerinti apámmal anyám sírjánál, és éreztem, annyit megérdemelne, hogy megfogjam a kezét. Valahogy nem ment. Csak álltunk ott, egymás mellett szótlanul. Esetlenül. El kellene mondanom a gyerekeimnek a teljes történetet. Tartozom nekik ezzel. Gyűjtöm az erőt hozzá. Talán majd egyszer.
Fortepan-történetek
