Emberpróba

„Tudom, hogy mielőtt végleg elmegyünk, egyszer úgyis az ajtómban állsz majd, kezet fogunk, és ott folytatjuk a mondatot, ahol megszakadt.”

Gazsó L. Ferenc

2021. 03. 01. 19:30

Kisiskolás korunktól osztálytársak voltunk. Tízévesek lehettünk, amikor Pusztai elgáncsolta a kacska lábú Antit. Kálmán rávetette magát, de Pusztai akkor már bandavezérnek számított. Hárman ütötték Kálmánt. Nem hagyhattam. Adtunk is, kaptunk is rendesen, mire tanári segédlettel szétválasztottak bennünket. Nem árultuk el, hogy miért verekedtünk, ezért osztályfőnöki rovó, otthoni szobafogság lett a vége, de megszületett a barátságunk. Amikor az iskolai focibajnokságon eltört a lábam, a döntőre Kálmán a hátán cipelt el, mert nem hiányozhatok a csapat mellől.

Együtt lógtunk minden délután. A Petikálmi, ez lett a gúnynevünk, de csak röhögtünk rajta. Bármihez kezdtem, te jöttél velem. A Honvédba is, futóedzésekre. Engem kiemeltek, azt mondták, jó sprinter lehet belőlem, téged hátrébb soroltak, mégse tágítottál. Később a hegymászás, a házibulik, a lányok. Első szerelmünk, Zsóka is közös volt. Fájt, mikor téged választott, de ez sem állhatott közénk. Szinte természetes volt, hogy együtt menjünk gimnáziumba, ahogyan olaszul is együtt kezdtünk tanulni. Belőled jobb mérnök lett nálam, engem sosem érdekeltek szenvedélyesen a technikai dolgok.

Hol romlott el? Talán a rendszerváltáskor. Te világpolgár akartál lenni, azt mondtad, nációk jönnek-mennek a történelemben, nem olyan fontosak a gyökerek. Én maradtam a nemzeti oldalon. Kinevettél, de megegyeztünk, hogy hagyjuk a politikát, beszéljünk másról. Így is történt, csak éppen tabut állítottunk magunknak.

Villámrajttal indult a karriered. Hívtál magad mellé, de nem mentem. Féltettem a barátságunkat a főnök-beosztott viszonytól. Lassan, de biztosan távolodtunk egymástól. Egyre kevesebb időd volt a találkozásra. Ha mégis összejöttünk, rólad szólt minden. Elfogadtam, mert a nagy vállalkozások ideig-óráig lazíthatnak a szálakon. Aztán amikor megzsaroltak föntről, hogy megjárod, ha politikai alapon nem rúgod ki azt a négy embert, akinek a nevét egy cetlin tolták eléd, rajtam töltötted ki a dühödet, hogy én mindig moralizálok. Ezek most nem olyan idők, nem torpanhat meg az ember. Szépen kértelek, ne tégy olyat, amit sosem bocsátasz meg magadnak, de te már döntöttél, csak megerősítésért jöttél hozzám. Reménytelen volt minden próbálkozásom, bezártad a füled az igazságra.

Megtanultam a leckét, eldöntött ügyet kár bogozni tovább. Segíteni pedig csak annak lehet, aki önmagán is segíteni akar.

Azóta nem láttuk egymást. Kálmán, én tudom, hogy végül is nem lettél aljas, inkább felálltál a párnás helyedről. Azt is tudom, hogy mielőtt végleg elmegyünk, egyszer úgyis az ajtómban állsz majd, kezet fogunk, és ott folytatjuk a mondatot, ahol megszakadt.

Annak ellenére lettünk barátok, hogy Péter családjának erős paraszti gyökerei vannak. Valójában városba szakadt vidékiek. Az enyém pedig hetedíziglen flaszterkoptató. Érdekes, hogy ez mennyire nem számít egy barátságban. Fogalmam sincs, hogy mitől lesz elválaszthatatlan két ember. Mi azok voltunk. Péter nyugalmára, bölcsességére mindig számíthattam. Szerintem ő így született. Sosem volt tolakodó, és sosem szédítették meg a lehetőségek. Bárcsak akkor olvastam volna Weöres Sándortól, hogy az érvényesülési vágy elviselhetetlen viszketegség, olyan, mint a bőrbetegség. Amikor belőlem országosan ismert topvezető lett, megsokasodtak a barátaim. Gyűltek körém a látszatemberek, akik agyafúrt módon tudták mindig azt mondani, amit hallani akartam. Sosem voltam biztos magamban, csak annak látszottam, úgyhogy örültem a támogatásuknak. Aztán amikor a szemét zsarolási ügy miatt lemondtam, mind elszeleltek.

Jól élek. Szép ház, csinos vagyon, biztos családi háttér, tenisztársak, kártyapartnerek. Mi kell még?

Péter. Valójában én sértődtem meg. Ocsmány dolgokat vágtam a fejedhez, csak mert meg akartál védeni önmagamtól. Sok éve már, hogy rád csaptam az ajtót. Senkivel nem tudok úgy örülni, bánkódni, mint veled. Vagy hallgatni, szavak nélkül érteni egymást. Rajt-cél barátság, csak éppen sehol a cél. Nincs pofám felhívni. Ennyi idő után? Talán legjobb volna beállítani hozzád. Csak úgy, mint régen. Mit veszíthetek? Mit még?