Megtanultam a leckét, eldöntött ügyet kár bogozni tovább. Segíteni pedig csak annak lehet, aki önmagán is segíteni akar.
Azóta nem láttuk egymást. Kálmán, én tudom, hogy végül is nem lettél aljas, inkább felálltál a párnás helyedről. Azt is tudom, hogy mielőtt végleg elmegyünk, egyszer úgyis az ajtómban állsz majd, kezet fogunk, és ott folytatjuk a mondatot, ahol megszakadt.
*
Annak ellenére lettünk barátok, hogy Péter családjának erős paraszti gyökerei vannak. Valójában városba szakadt vidékiek. Az enyém pedig hetedíziglen flaszterkoptató. Érdekes, hogy ez mennyire nem számít egy barátságban. Fogalmam sincs, hogy mitől lesz elválaszthatatlan két ember. Mi azok voltunk. Péter nyugalmára, bölcsességére mindig számíthattam. Szerintem ő így született. Sosem volt tolakodó, és sosem szédítették meg a lehetőségek. Bárcsak akkor olvastam volna Weöres Sándortól, hogy az érvényesülési vágy elviselhetetlen viszketegség, olyan, mint a bőrbetegség. Amikor belőlem országosan ismert topvezető lett, megsokasodtak a barátaim. Gyűltek körém a látszatemberek, akik agyafúrt módon tudták mindig azt mondani, amit hallani akartam. Sosem voltam biztos magamban, csak annak látszottam, úgyhogy örültem a támogatásuknak. Aztán amikor a szemét zsarolási ügy miatt lemondtam, mind elszeleltek.
Jól élek. Szép ház, csinos vagyon, biztos családi háttér, tenisztársak, kártyapartnerek. Mi kell még?
Péter. Valójában én sértődtem meg. Ocsmány dolgokat vágtam a fejedhez, csak mert meg akartál védeni önmagamtól. Sok éve már, hogy rád csaptam az ajtót. Senkivel nem tudok úgy örülni, bánkódni, mint veled. Vagy hallgatni, szavak nélkül érteni egymást. Rajt-cél barátság, csak éppen sehol a cél. Nincs pofám felhívni. Ennyi idő után? Talán legjobb volna beállítani hozzád. Csak úgy, mint régen. Mit veszíthetek? Mit még?
Fortepan-történetek
Szóljon hozzá!
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!