Forradalom és aprópénz

A sors egy nap alatt megadja azt, amit előzőleg évszázadokon át elzárt a spájzba előlünk.

Budapest, 2017. március 15. Kokárda az 1848-49-es forradalom és szabadságharc 169. évfordulója alkalmából rendezett állami ünnepségen a fõvárosi Múzeumkertnél 2017. március 15-én. MTI Fotó: Kovács Tamás

Mi jut eszetekbe március tizenötödikéről? Csak egy-két szót várok, de azt azonnal! – fordult Ábel a fiaihoz reggelizés közben. „Petőfi!” – vágta rá a kicsi. „Petőfi, szabadság…” – mormogta kelletlenül a nagyobbik. Ő most lépett a felnőttkorba, s lám, máris a szabadság felé kacsintgat… „Hm, szóval Petőfi… Meg a szabadság…” – mondta Ábel elgondolkodva. Vajon van-e a világtörténelemnek még egy olyan jelentős eseménye, amelyről az emberek nagy többségének rögvest egy költő jut eszébe, s nem mondjuk egy uralkodó, egy hadvezér vagy politikus? Megkockáztatjuk: aligha. Alighanem páratlanok vagyunk e tekintetben (is). (Ez itt egy kajánul vigyorgó emotikonnak a helye.)

Amikor fiai otthagyták az ebédlőasztalt, ő gondolatban már rég a múltban kalandozott. Azokban az időkben, amikor a március tizenötödikék úgy múltak el, mint a tizennegyedikék vagy a tizenhatodikák: az ünnep leghalványabb jele nélkül. Hogy Ábel gyermekkorában, a hatvanas-hetvenes években ez így történt, nem csoda, hiszen ő Erdélyben nőtt fel, ahol Petőfi megtűrt volt ugyan (ha már egyszer itt halt meg, vagy tűnt el, tudja a fene, mit is keresett itt, s ha már néhány verse jól beilleszthető a nemzetközi bolsevista diskurzusba), de március 15. megünneplése szóba sem jöhetett. Még csak az hiányozna, hogy valaki elkezdje emlegetni a 12 pontot, benne az „unió”-val, vagy elfogadhatatlan hangsúlyozással szavalni kezdje a Nemzeti dalt! – sápadtak bele még a gondolatba is a helyi magyar és egyben nemzetközi elvtársak. Ceauşescu elvtárs bizony nagyon csalódott lenne. Nem Petőfi miatt, nem. (Róla nagyjából annyit tudhatott, hogy ő a magyar Eminescu.) Hanem a kokárda miatt. Ami március tizenötödikének olyannyira szerves tartozéka, mint a nagy októberinek az Auróra. És abban a közegben legalább akkorát durrant volna, mint ez utóbbi. Mert akkortájt a színkombinációk közt is dúlt ám az osztályharc: a román kommunista hatalom az alapszínek társulását támogatta, bizonyos színekét eltűrte, egy bizonyos színkombinációtól azonban idegrángásokat kapott. (Akárcsak a mostani. Úgy látszik: a kór ideológiák fölött áll és örökletes.) Akkor és ott a piros-fehér-zöld volt a színkombinációk kulákja. De főként imperialistája.

Nos, minden szempontot figyelembe véve érthető, hogy a szocialista Romániában az ünnepek fekete bárányaként kezelték. Na de a Magyar Népköztársaságban is?! Hát az meg… hogyan?! – kapkodta a levegőt Ábel, amikor erről értesült. Micsoda?! Még 1988-ban is gumibotozás lett belőle?! Hiszen nincs szánalmasabb, mint egy nép, amely fél a saját történelmétől! – gondolta csalódottan. Ama egyetlen mondat, hogy: „A Kádár-rendszerben nem volt ünnep március tizenötödike” mindent elmond a rendszerről. A mibenlétéről. Eme egyetlen mondatból egy értelmes diák azonnal megérti a lényeget. Azt, hogy miért kellett utánuk sürgősen kiszellőztetni az országot. Az már napjaink külön tragédiája, hogy az áporodott szag itt-ott, enklávékban megmaradt, s a jelek szerint mindegyre újratermeli önmagát.

Ábel életében először 1990 tavaszán tűzhette ki a kokárdát, és sétálhatott vele, visszafogott büszkeséggel s némileg hitetlenkedve is, Kolozsvár utcáin. És hitte, hogy ez most már mindig így lesz. Huszonhat évesen hihette is. Ez a „mindig” azonban négy napot jelentett. Négy nap múlva Marosvásárhelyen végképp eldőlt, hogy Erdélyben (a Székelyföldet leszámítva) mindig is komoly tétje lesz a kokárda viselésének. És így, ötvenhét évesen joggal hiszi úgy, hogy „végképp”. Azzal a megszorítással, hogy ez csupán az általa belátható időt jelenti. Ami azon túl van, az maradhat a remény birodalma.

Kokárda az 1848-49-es forradalom és szabadságharc állami ünnepségén
MTI Fotó: Kovács Tamás

Sok száz, tán ezer könyv is foglalkozik március 15. történetével, de Ábel kedvence az, amelyben ama történelmi napok alighanem legkedélyesebb összefoglalóját olvashatjuk. A mű címe: Jókai Mór élete és kora. Szerzője Mikszáth Kálmán. (Valóban burokban született ez a Jókai: a forradalom ünnepelt írója, forradalmárkodását büntetlenül megússza, mindenkit túlél a márciusi csapatból, és még az életrajzát is egy Mikszáth írja meg! Na jó, azért ő is veszít valamit, mindjárt az első napon. Családnevéből az y-t, amelyet plebejus hévvel végleg i-re cserél.) Ha valaki a kor hangulatához, hús-vér embereihez kíván közel férkőzni, alkalmasabb művet nem is találhat. Bár életrajzi műként tartják számon, ez senkit ne riasszon el: regény az, a javából. Fűszere a nagy palóc fékezhetetlen humora.

Íme, ízelítőül egy idézet a híres 12 pont körüli történésekről: „Az értekezlet elfogadta az egészet, de minthogy a nemzeti bank kimaradt, azt pedig nem lehetett elengedni (mert a szabadsághoz nem árt egy kis aprópénz), a kilencedik pontból kitörülték az egyenlőség alapján álló népképviseletet (micsoda értékek lehettek ott, ahol ilyen volt a kiselejtezett lom is?) és a nemzeti bankot tették helyébe.” Hogy a 12 miért éppen 12, és nem több vagy kevesebb, arra Mikszáthnak sincs válasza, de tény, hogy az ifjak nem engedtek belőle. Akkor még a 12-ből. A jogászdialektusban megkomponált pontokat Jókai írja át a nép számára is érthetőbb nyelvre. Az a Jókai, akit ma ki akarnak dobni a tanrendből, mondván: nem érti őt a nép!

Amúgy a „nagy nap” eredetileg március 19. lett volna, ám a történelem közbeszólt. A történelem március 19-ét egy másik, kevésbé derűs esemény számára tartogatta, amelyre még majd’ száz évet kell várni. (Aztán 1990-ben még hozzácsapott egy második vérfagyasztó, marosvásárhelyi történetet is, mondván: ha renoméját így is, úgy is elvesztette, nem mindegy?)

Mikszáth tálalásában jót derülhetünk a radikális lépésektől ódzkodó, óvatos Klauzál azon ügyködésén is, hogy az ökörsütéses népgyűlést szimpla teadélutánná változtassa (merjünk kicsik lenni!). Talán sikerülne is neki, ha 14-én délután a bécsi forradalom híre nem csap le szélviharként a szendergő parázsra. Jókai még ekkor is aludna rá egyet, de Petőfi letorkollja. Mintha érezné, hogy fogytán az ideje. Jókainak még bőven lesz ideje aludni. (Az alvás motívum fonalát aztán Táncsics veszi fel, aki kiszabadítása után rögtön a dunyhát választja, így aznap este a Nemzetiben Jókai „alakításában” ünnepli őt a felhevült tömeg. Méltóbb Táncsics is ő, mint az igazi.) És innentől már rohannak a forradalomba.

Az első nap a siker napja. A sors egy nap alatt megadja azt, amit előzőleg évszázadokon át elzárt a spájzba előlünk. A forradalmárok győztesen és emelkedett hangulatban térnek otthonaikba. Hogy mennyire, az is mutatja, hogy valaki kajánul kiszámolta: Petőfi Zoltán éppen 1848. december 15-én jött a világra.