Fejlődésünk során azonban szétválik az, ami egykor és gyermekként is mindannyiunkban egy volt. Esetünkben zene és nyelv.
Kodály szerint meg kell teremteni ismét a zenei és nyelvi fejlődés egységét. „A nyelvérzék teljességéhez tartozik a zenei nyelvhelyesség érzéke is… S ha azt követeljük minden magyarul beszélőtől, hogy ne csak szövege legyen hibátlan, hanem a dallama is, sok esztendő munkájára készülünk.” Ezért állt a nyelvművelő, főleg a beszédművelő mozgalom élére. Felfigyelt például erre: „Zenei elemekre veszedelmes az idegen nyelvek beszélése.
Önkéntelen átveszünk egy tipikus idegen hanglejtést.” De ez múló és javítható hiba. Fontosabb, hogy visszataláljunk zenei anyanyelvünkhöz, melyhez a legjobb út Kodály szerint a népzene, népdal. Kodály számára egyértelmű, hogy van emelkedettebb, másként igényesebb, vagy mondhatjuk úgy is, hogy művészibb nyelvhasználat, s az pedig már majdnem zene: „A zene nem egyéb, mint emelkedettebb nyelv.” Fontos erre a szintre törekedni: „Mihelyt a nyelv a művészet eszközévé válik, zenei eleme is fontos lesz. Maradandóságot csak művészi alkotásokban érhet el.” S ezzel visszatértünk a kezdetekhez: így lesz zene és nyelv örök és szétválaszthatatlan egység. Hogy is mondja (dalolja) Babits: „Mindenik embernek a lelkében dal van, / és a saját lelkét hallja minden dalban. / És akinek szép a lelkében az ének, / az hallja a mások énekét is szépnek.” (A Kodály-idézetek a Magyar zene, magyar nyelv, magyar vers című kötetből származnak.)
(A borítóképen: Kodály Zoltán háromszoros Kossuth-díjas magyar zeneszerző, zenetudós, világhírű zenepedagógus, népzenekutató szobra az I. kerületi Európa ligetben a Bécsi kapu térnél. Varga Imre alkotása 1982-ból. Fotó: MTVA Bizományosi/Jászai Csaba)
