Péntekről szombatra

A Madách Színház egyik vezető művésze, a közönség kedvence. A fiatal kollégákkal hamar megtalálja a hangot, az idősebbeket pedig szeretettel óvja, segíti. Érzékeny, különös ember, fegyelmezett, megbízható színész, aki nagyon fiatalon kezdte a pályát. Szenvedélyes vitorlás és hajóskapitány. Ötvenéves korában jelent meg róla az Úton című könyv. Márciusban Magyarország Kiváló Művésze díjat kapott. Szerednyey Bélával beszélgettünk.

A képen Szerednyey Béla színész, a Madách Színház vezető művésze Fotó: Mirkó István

– Kilencévesen állt először színpadon. Hogyan lett gyerekszínész?

– A Budapest Csokoládégyár kultúrkörének édesapám volt a vezetője. Sasvári Sándor édesapjával barátok voltak, gyakran fel is léptek együtt. Kisgyerekként Sanyival együtt énekeltünk, szavaltunk. A színházi díszletek illata már akkor beivódott az orrunkba.

– Pesten nőtt fel?

– Igen, Ferencvárosban. A háború után, a kitelepítésből apám 1957 tavaszán jött vissza Pestre, és talált egy belőtt Üllői úti lakást, ahol két idősebb hölgy lakott. Felajánlotta nekik, hogy szívesen segítene, ha befogadnák őket anyámmal, aki akkor már terhes volt a bátyámmal. Megesett rajtuk a hölgyek szíve, apám pedig felfalazta a hálószobát, és mi a húgommal szépen sorban odaszülettünk. Sajnos a bátyám meghalt. Társbérletben éltünk a nénikkel, valamint a nagyapámmal és nagyanyámmal, akik szintén a kitelepítésből tértek vissza. Nagyapám halála után a nagymamám lett a családfő, aki miután az egri angolkisasszonyoknál végzett, erősen vallásos nevelésben részesített. Gyerekként tíz évig az Örökimádás-templomban ministráltam.

– A hit azóta is elkíséri az életét?

– Folyamatosan. Úgy gondolom, hogy vezetve vagyunk. Mindig kapunk segítséget föntről. Kicsit pironkodva mondom, a járványt is úgy tudtam átvészelni, hogy nem kerültem rossz helyzetbe. Nyáron a Puskás című musicalt próbáltuk, majd amikor csak ötszáz fő alatt engedték kinyitni a színházakat, a Játékszínben játszottam három előadásban. Ősszel a nyitáskor a Madáchban és a József Attila Színházban álltam színpadra, a Mamma Mia!, a Liliomfi, a Macskafogó, a Vesztegzár a Grand Hotelben című darabokban. Novemberben, mikor újra bezárt minden, Kecskeméten kezdtem el rendezni egy vígjátékot. Az idei év is egy új darab próbáival, majd forgatásokkal indult, miközben nem egy kollégám állt be pincérnek vagy éppen ételfutárnak. Úgy éreztem, a sok jóért tartozom a Teremtőnek, így miután Nagy Sándor kollégám megvette a régi hajómat, a kapott pénzből átutaltam egy nagyobb összeget a Színházi Szolidaritási Alapba. Szeretnék segíteni azoknak, akik nem tudtak dolgozni. A tavalyi év nekem is keményen indult, mert márciusban én is megfertőződtem, átestem ezen a fránya betegségen.

– Azon szerencsés kevesek közé tartozik, akik forgathattak is. A Barátok közt című sorozat legutolsó részeiben kapott feladatot, valamint nemrég fejezte be a Nagykarácsony című filmet. Ebben milyen szerepet játszott?

– Már elég régóta az egyik kedvencem az Igazából szerelem című film. Ez is hasonló, érzelmes és vidám, ízig-vérig karácsonyi történet. Az egyik legjobb forgatókönyv – Fehér Gáspár, Fehér Boldizsár és Horváth András Dezső munkája –, amelyet valaha olvastam. Egy furcsa gesztenyeárust játszom, akinek bár pici, mégis fontos szerep jut a filmben.

– Elárulhatjuk, hogy az unokaöccse, Tiszeker Dániel a rendező?

– Persze, azért is vállaltam el a munkát, mert Dani megkért rá. Ő, ha mondhatom, kicsit a nevelt fiam is. A húgom egyedül nevelte, ötéves koráig egy fedél alatt éltünk. Gyerekként Földessy Margit drámastúdiójába járt, később filmekben dolgozott, reklámokat rendezett, ez lesz a második saját filmje.

– Több mint negyven éve a Madách Színház tagja. Mikor játszott ott először?

– Kilencéves voltam, amikor felvettek a KISZ Központi Művészegyüttesbe. Érdekes, hogy öt évvel később, 1972-ben, az együttes jubileumán az Irodalmi Színpaddal a Madách Színházban léptünk fel – én Dzsafar, az uzsorás szerepében. Érettségi után egyszerre felvételiztem a Színművészeti Főiskolára és nagyanyám unszolására Egerbe, a tanárképzőbe. Bár a főiskolán a harmadik rostán kiestem, bekerültem a Nemzeti Színház Stúdiójába, ahová egy évig jártam. 1976-ban Básti Lajossal, Kállai Ferenccel, Sinkovits Imrével, Őze Lajossal léphettem egy színpadra. Nyáron Gyulán is vendégszerepeltünk, ami azért érdekes, mert a napokban sétálgattam egy gyulai barátommal a Balaton partján, akivel pont arról beszélgettünk, hogy milyen meghatározó élmény volt stúdiósként ezeket a hatalmas színészeket közelről csodálni. A főiskola után természetesen a Nemzetibe vágytam vissza. Akkor szerződött át Márton András a Madáchból a Nemzetibe, harmadéves főiskolásként én kaptam meg a szerepeit, és ott ragadtam a Madáchban. Persze, amikor nem akadt dolgom az „anyahajón”, akkor más színházakban is dolgoztam és dolgozom a mai napig.

– A Macskák című musicalben majdnem kilencszázszor játszotta el a balhés kandúr, Micsel Rumli szerepét. Több száz előadás után mi vitte még előre?

– Ezen sokat gondolkoztam, aztán rájöttem, hogy ez alkati kérdés. Én csapatjátékos vagyok, nekem a mai napig nincsen hakniszámom, nem szoktam fellépni. Rumlit is csak azért adtam át Barabás Kiss Zoltán barátomnak, mert akkor még nehéz volt egyeztetni a kamaraszínházunk előadásaival.

– A Páratlan páros című előadásuk 25 év után, 2010-ben magyar Guinness-rekord lett.

– A darabot 1985-ben mutattuk be, szilveszterkor. Igazi csapatmunka, amit nem lehet megunni, olyan társakkal, akikkel még mindig öröm a játék, a közös gondolkodás, a nevettetés. Ezt a közönség is érzi, ezért lépünk fel minden alkalommal telt ház előtt. A szereposztás többször módosult, én mindegyik előadáson ott voltam, és az azóta eltelt 35 év nekem egyéni rekord is.

– A Linda című tévésorozatot 1984-ben kezdték el vetíteni, amelyben Emődi Tamást, a lány kitartó taxis szerelmét játszotta. Egy este alatt lopta be magát a nézők szívébe, és vált ismert színésszé.

– Péntekről szombatra. Aznap apám sírjához mentem ki, aki nagyon fiatalon halt meg. A siker közepén sírva álltam a sírjánál, és elmondtam neki, hogy teljesült, amit szeretett volna, megtanulta az ország a nevemet.

– Édesapja látta színpadon?

– Igen. 1983-ban mutattuk be a Macskákat, és azt még látta.

A képen Szerednyey Béla színész, rendező, a Madách Színház vezető művésze
Fotó: Mirkó István

– Az Angyalbőrben című tévésorozatban a szerb származású, forróvérű Rabót alakította. Mit szólt a szakma, hogy elvállalta ezeket a szerepeket?

– Akkoriban egy kicsit lesajnálták a tévésorozatokat. A színházigazgatók nem szerették, mert ilyenkor a színészhez hozzánő a figura, azzal azonosítják. Emberi és színészi példaképem, Zenthe Ferenc azt mondta, amikor panaszkodtam neki: „Két szörnyű dolog van egy színész életében. Ha kap egy szerepet egy népszerű sorozatban, és ha nem kap.”

– Több mint húsz darabot rendezett eddig. Hogyan jutott először lehetőséghez?

– Dunai Tamással tanítottunk a mai napig talán leghíresebb musicalosztályban, amelynek Szirtes Tamás volt az osztályfőnöke. Az egyik növendék megkért, hogy próbáljam rábeszélni az osztályfőnök urat, hogy a harmadéves vizsgán az Anna Karenina című musicalt adjuk elő. Szirtes Tamás beleegyezett, és azt mondta, rendezzem meg én. Olyan sikeres előadás született az Ódry Színpadon, hogy Beke Sándor, az egri színház akkori igazgatója kijelentette, hogy díszlettel és rendezéssel együtt megveszi, ez lesz az újjáépült színház első zenés bemutatója. Kerényi Imre is megnézte, a Madách Színház is átvette, és a mai napig játsszuk. Tévéfelvétel is készült belőle. Eperjes Károly kérte, hogy rendezzem meg Veszprémben is, ahol szintén az évad egyik legsikeresebb előadása lett.

A Madách színházi bemutatón Kerényi Imre kivitt a nézők közé, és az aulában ünnepélyesen rendezővé avatott, úgy, hogy a társulat felemelt a vállára. Ez nekem többet jelentett, mint ha átvettem volna a posztgraduális rendezői diplomát.

– Ha Ferencvárosban nőtt fel, hogyan lett a Balaton szerelmese?

– Gyerekkoromban nyáron apám többször levitt Zamárdiba, a csokoládégyár üdülőjébe. Szép lassan fejlődtek a járgányok alattam. Gumicsónakkal kezdtem, aztán néhány évig szörföztem. Kenesén forgattuk a Leányvásár című filmet Zsurzs Éva rendezésében, amelyben én voltam a táncos komikus. A forgatásra Bubik István és Pintér ­Tamás Oroszlán hajóval érkezett meg. Bubikéknak eggyel kevesebb jelenetük volt, mint nekem, és elindultak hajóval. Miután én is végeztem, utánuk iramodtam a vízen. Beértem őket, kicsit iszogattunk a hajón, aztán Kenese előtt megálltak, kidobták a vasmacskát, és azt mondták, hogy ők ott alszanak. Majd megőrültem a sárga irigységtől, mert nekem vissza kellett állnom a szörfre, és a vaksötétben visszajutni a partra. Akkor eldöntöttem, hogy nekem kell egy hajó. A következő évben kaptam egy televíziós főszerepet, és meg is tudtam venni. Később versenyeztem is vitorlás hajóval. A versenyzők nagyon komolyan veszik magukat, áprilistól októberig minden hétvégén verseny van. Ez egy szolgálat. Az én szolgálatom viszont nem az volt, hanem a dupla-dupla előadás szombat-vasárnap a színházban, úgyhogy egy idő után kikoptam a versenyzésből. Büszke vagyok, mert három magyar bajnoki aranyérmem van, persze csapatban.

– Mi a neve a hajójának?

– Barabás Kiss Zolival közös hajónk van. Együtt építettük, részben az én terveim alapján is, magyar emberekkel, magyar anyagokkal. Minden magyar rajta, kivéve a nevét: Queen Lucy. A Luca széke miatt kapta, az is lassan készül, mi is kilenc évig építettük a hajót. Hol Zoli a fiával, hol én a családommal pihenünk rajta, hiszen nekünk a Balaton a Riviéra! Miután megismertem a feleségemet, rögtön családos ember lettem, mert Szilvinek már volt két tizenéves gyereke. Azóta kirepültek a fészekből, így most négyesben élünk: két felnőtt két négylábúval.

– Elgondolkodtatta a járvány, változtat majd valamin az életében?

– Az biztos, hogy jobban befelé fordultam. Sok mindent máshogy látok. Tavaly januárban három színházban 33 előadásom volt, februárban 27. Talán kevesebbet kellene vállalnom, de nem fogadtam meg semmit. Van egy nagyon jó mondás: „Hogy lehet a Jóistent megnevettetni? Ha közlöd vele a hosszú távú terveidet.” Így hát hagyom, hogy vigyen a sodrás. Van, aki fogja a kormányt, amiért nagyon hálás vagyok.

Névjegy

Szerednyey Béla színész, rendező 1958-ban született Budapesten. Számtalan filmben és színdarabban játszott. Jászai Mari-, Greguss Zoltán- és magyar toleranciadíjas, 2012-ben a Magyar Érdemrend tisztikeresztjét vehette át, két évvel később Érdemes Művész kitüntetést kapott.