Rendhagyó hajónapló

Vízre kell szállnunk, hogy nekivágjunk a nagy utazásnak. Nagy-Magyarország régi helyszínei­nek.

Józsa Iván, az Orsova gőzös parancsnoka Fiuméban 1920 körül.

A Magyar Királyi Tengerészeti Akadémián 1894-ben átszervezték a magyar tengerészeti képzést, amelynek fókusza a kereskedelem lett.

Az akadémia hivatalos nyelve az olasz volt. Második és harmadik nyelvként természetesen a magyart és az angolt is használták. A felvételi vizsgát olasz vagy magyar nyelven lehetett letenni. Az akadémia fénykorában, 1894-től 1918-ig tanulóinak 66 százaléka magyar volt, 25 százaléka olasz, hat százaléka pedig horvát nemzetiségű.

A Nautica példaértékű tanintézet volt, ahol a kezdő kadétok és tanoncok megtanulták az olyan fogalmak jelentőségét, mint szeglet, sarkosság, tartás, lojalitás és fegyelem. Pontosan tudták, mit vár tőlük az oktatói kar: értékalapú gondolkodást és emelkedett jellemet. Fehér cipőben és egyenruhában jártak a növendékek az akadémia folyosóin, majd később mint tengerésztisztek a hajó fedélzetén, vállukon rangjelzéssel.

Fiume egyébként már jóval korábban, 1776-ban került a magyar korona fennhatósága alá, és az első világháború végéig magyar kikötő maradt.

A köldökzsinórunk volt New York, Rio de Janeiro, Miami, Los Angeles, Le Havre, Marseille,­ Hamburg, Nápoly, Koppenhága, Isztambul, Sydney és más nagy világhíres kikötők irányába. Egy kikötő a történelem távlatában regék szülőhelye volt. Magyar távlatban viszont olyan, mint búvárnak az oxigénpalack. Márai így vélekedett a tenger fontosságáról:

„Mit is szeretnék?… azt, ha Magyarországnak tengere lenne, s én e tenger partján ülhetnék hajnali 4-kor, ciprusok és gömbakácok alatt, Verlaine-nel és Vörösmartyval, a helyi bortól mámorosan, bámulva a hajnalt és a végtelen horizontot…”

Fiumét egyes források szerint föníciaiak, etruszkok és liburnok alapították. A horvátok csak a VII. században telepedtek erre a környékre. Az adriai tengerpart ezen része és a város is, amelyet akkor Vitopolisnak, majd Tersattónak hívtak, Könyves Kálmán magyar király uralkodása alatt került a magyar korona fennhatósága alá 1102-ben. 1471-ben III. Frigyes császár Tersattót a Habsburg-ház uralma alá vonta. Ezt követően a Velencei Köztársaság vette birtokba a várost.

Később VI. Károly császár (III. Károly néven magyar király) Fiumét Trieszttel együtt szabad kikötővé nyilvánította. 1848-ban, a magyar forradalom bukását követően a horvátok foglalták el. A Monarchia még egy ideig a Magyar Királyság részeként kezelte, de az első világháborút követően annak esélye, hogy a város hosszú távon magyar fennhatóság alatt maradjon, végleg szertefoszlott. 1945-ben a jugoszláv csapatok elfoglalták Fiumét, és a város a Rijeka nevet kapta. A városban az első világháborút követően még 6500 magyar lakott, ami mára mindössze néhány százra zsugorodott.

Nagyapámtól tudom, de feljegyzések is alátámasztják, hogy

a nagyobb kikötőkben az európai tengerésztisztek nem szívesen szálltak partra. Visszafogott érdeklődéssel mustrálták a forgatagot, ahol valutasíberek alkudoztak, valamint a beszivárgott migránsok által okozott lárma, piszok és nemi betegség ütötte fel a fejét.

Pénzhez és a szárazföld tülekedő, kapzsi világához a tiszteknek nem volt sok közük. Politikáról, helyi jellegű bulváreseményekről csak futólag, a hírekből értesültek. Egy elegánsan szervírozott, megfelelően pörkölt kávé, finom halétel grillezett zöldségekkel, esetleg egy gelato kézműves fagylalt és egy elegáns hölgy társasága jobban kiváltották érdeklődésüket. Nem tudni, boldogabbak voltak-e, mint a szárazföldi ember. De tekintetük és lelkiismeretük tiszta volt. Belső harmóniájukban, diszkrét elidegenedésükben, lelki magatartásukban ezek a tengerésztisztek a szerzetesekre emlékeztettek. Éjjelente a csillagokat nézték, kívülről szemlélték a világot, miközben a hajó tisztán tartásával voltak elfoglalva. Ilyen ember volt nagyapám, és talán én is ilyen próbálok lenni.

A Nautica és az akkori magyar tengeri élet utáni vágy mint egyfajta honvágy kötelez. A tenger szólít. Előbb-utóbb mindnyájunknak vízre kell szállnunk, hogy nekivágjunk a nagy utazásnak. Nagy-Magyarország régi meghatározó helyszínei­re

– Fiuméba, Abbáziába. Aztán folytatva a szárazföldön Székelyföldre, Kárpátaljára, Felvidékre, Őrvidékre és Újvidékre, hogy virágot helyezhessünk őseink kopjafájához. Mert tartozunk felmenőinknek és múltunknak ennyivel.

A szerző volt amerikai köztisztviselő, publicista