Rendhagyó hajónapló

Vízre kell szállnunk, hogy nekivágjunk a nagy utazásnak. Nagy-Magyarország régi helyszínei­nek.

Kossuth Lajos nevéhez fűződik a „tengerhez magyar!” szállóige, aki a Hetilap című újság 1846. évi 8. számában tengerészeti pályára buzdította a magyar ifjúságot. Számunkra, akik a magyar történelem nagy fordulataival foglalkozunk, a Nautica elsősorban nem ruha- vagy óramárka, hanem a Magyar Királyi Tengerészeti Akadémia rövidített neve Fiuméban (ma Rijeka). A történelem több száz éven át bizonyította, hogy fontos tényező egy ország boldogulása szempontjából, hogy tengere legyen.

Ha egy gyors pillantást vetünk a világ legtehetősebb országaira, majd mindegyik rendelkezik tengeri kikötővel.

Ez alól talán csak Svájc és Luxemburg kivételek, amely két ország magas életszínvonalát sajátos bankrendszerének köszönheti. A titkos ügyfélkörrel rendelkező, háttérhatalmat kiszolgáló bankrendszerük nélkül ugyanis ők is vélhetően a középmezőnyben maradtak volna.

Szijjártó Péter külügyminiszter még 2019 nyarán jelentette be, hogy hazánk kikötőt létesít Triesztben, tavaly avatták fel.

Az ötlet az akkori olasz belügyminiszterrel, Matteo Salvinivel történt egyeztetés után valósulhatott meg, amely szerint Magyarország 131 millió eurós projekt keretében létesít kikötőt és kijáratot a tengerre. Trieszttől nem messze délre, Fiuméban volt Magyarország egyetlen tengeri kikötője, amely sokáig szolgált hazánk kereskedelmi pilléreként. Józsa Iván nagyapám itt szolgált a legnagyobb magyar kereskedelmi gőzös, hazánk akkori zászlóshajója, az Orsova gőzös főparancsnokaként 1920 és 1923 között.

A Magyar Királyi Tengerészeti Akadémián, a Nauticán végzett. Ha lenne egy időgép a birtokomban, szívesen visszalátogatnék Fiumébe abba a korba, és meginnék vele egy pohárka grogot esténként a kikötőben, hogy megváltsuk a világot. Nagyapám nem mellesleg a Gödöllő, a József Ágost főherceg, az ­Auguszta főhercegnő, a Kelet, az Erdély és az Attila nevű gőzösökön is szolgált, először zászlósként, majd tisztként.

Juba Ferenc, Dávidházy András és más neves tengerésztisztekkel együtt Józsa Iván és tiszttársai voltak talán az utolsók, akik a magyar tengerészet dicső korszakában szolgáltak.

Miután nagyapám leszerelt és hazatelepült, egy ideig még engedték adminisztratív munkakörökben dolgozni, majd „jutalmul” a bolsevik diktatúra megfosztotta vagyonától, meghurcolta és kitelepítette. Szabadulását követően az 1960-as években nagyapai szolgálatot teljesített a Vám utcában, Duna-parti lakásában, ahol a folyó hömpölygő vizének látványa pótolta számára a tenger hiányát.

Józsa Iván, az Orsova gőzös parancsnoka Fiuméban 1920 körül.

A Magyar Királyi Tengerészeti Akadémián 1894-ben átszervezték a magyar tengerészeti képzést, amelynek fókusza a kereskedelem lett.

Az akadémia hivatalos nyelve az olasz volt. Második és harmadik nyelvként természetesen a magyart és az angolt is használták. A felvételi vizsgát olasz vagy magyar nyelven lehetett letenni. Az akadémia fénykorában, 1894-től 1918-ig tanulóinak 66 százaléka magyar volt, 25 százaléka olasz, hat százaléka pedig horvát nemzetiségű.

A Nautica példaértékű tanintézet volt, ahol a kezdő kadétok és tanoncok megtanulták az olyan fogalmak jelentőségét, mint szeglet, sarkosság, tartás, lojalitás és fegyelem. Pontosan tudták, mit vár tőlük az oktatói kar: értékalapú gondolkodást és emelkedett jellemet. Fehér cipőben és egyenruhában jártak a növendékek az akadémia folyosóin, majd később mint tengerésztisztek a hajó fedélzetén, vállukon rangjelzéssel.

Fiume egyébként már jóval korábban, 1776-ban került a magyar korona fennhatósága alá, és az első világháború végéig magyar kikötő maradt.

A köldökzsinórunk volt New York, Rio de Janeiro, Miami, Los Angeles, Le Havre, Marseille,­ Hamburg, Nápoly, Koppenhága, Isztambul, Sydney és más nagy világhíres kikötők irányába. Egy kikötő a történelem távlatában regék szülőhelye volt. Magyar távlatban viszont olyan, mint búvárnak az oxigénpalack. Márai így vélekedett a tenger fontosságáról:

„Mit is szeretnék?… azt, ha Magyarországnak tengere lenne, s én e tenger partján ülhetnék hajnali 4-kor, ciprusok és gömbakácok alatt, Verlaine-nel és Vörösmartyval, a helyi bortól mámorosan, bámulva a hajnalt és a végtelen horizontot…”

Fiumét egyes források szerint föníciaiak, etruszkok és liburnok alapították. A horvátok csak a VII. században telepedtek erre a környékre. Az adriai tengerpart ezen része és a város is, amelyet akkor Vitopolisnak, majd Tersattónak hívtak, Könyves Kálmán magyar király uralkodása alatt került a magyar korona fennhatósága alá 1102-ben. 1471-ben III. Frigyes császár Tersattót a Habsburg-ház uralma alá vonta. Ezt követően a Velencei Köztársaság vette birtokba a várost.

Később VI. Károly császár (III. Károly néven magyar király) Fiumét Trieszttel együtt szabad kikötővé nyilvánította. 1848-ban, a magyar forradalom bukását követően a horvátok foglalták el. A Monarchia még egy ideig a Magyar Királyság részeként kezelte, de az első világháborút követően annak esélye, hogy a város hosszú távon magyar fennhatóság alatt maradjon, végleg szertefoszlott. 1945-ben a jugoszláv csapatok elfoglalták Fiumét, és a város a Rijeka nevet kapta. A városban az első világháborút követően még 6500 magyar lakott, ami mára mindössze néhány százra zsugorodott.

Nagyapámtól tudom, de feljegyzések is alátámasztják, hogy

a nagyobb kikötőkben az európai tengerésztisztek nem szívesen szálltak partra. Visszafogott érdeklődéssel mustrálták a forgatagot, ahol valutasíberek alkudoztak, valamint a beszivárgott migránsok által okozott lárma, piszok és nemi betegség ütötte fel a fejét.

Pénzhez és a szárazföld tülekedő, kapzsi világához a tiszteknek nem volt sok közük. Politikáról, helyi jellegű bulváreseményekről csak futólag, a hírekből értesültek. Egy elegánsan szervírozott, megfelelően pörkölt kávé, finom halétel grillezett zöldségekkel, esetleg egy gelato kézműves fagylalt és egy elegáns hölgy társasága jobban kiváltották érdeklődésüket. Nem tudni, boldogabbak voltak-e, mint a szárazföldi ember. De tekintetük és lelkiismeretük tiszta volt. Belső harmóniájukban, diszkrét elidegenedésükben, lelki magatartásukban ezek a tengerésztisztek a szerzetesekre emlékeztettek. Éjjelente a csillagokat nézték, kívülről szemlélték a világot, miközben a hajó tisztán tartásával voltak elfoglalva. Ilyen ember volt nagyapám, és talán én is ilyen próbálok lenni.

A Nautica és az akkori magyar tengeri élet utáni vágy mint egyfajta honvágy kötelez. A tenger szólít. Előbb-utóbb mindnyájunknak vízre kell szállnunk, hogy nekivágjunk a nagy utazásnak. Nagy-Magyarország régi meghatározó helyszínei­re

– Fiuméba, Abbáziába. Aztán folytatva a szárazföldön Székelyföldre, Kárpátaljára, Felvidékre, Őrvidékre és Újvidékre, hogy virágot helyezhessünk őseink kopjafájához. Mert tartozunk felmenőinknek és múltunknak ennyivel.

A szerző volt amerikai köztisztviselő, publicista