Hadjárat szobrok ellen

A múlt mégsem tüntethető el nyomtalanul: a trianoni fájdalom szobrai megelevenednek Ludmann Mihály kötetében.

Fotó: ludmann

Budapest sűrűn lakott belvárosi kerületeiben szokatlan az olyan nagy méretű, beépítetlen terület, mint az V. kerületi Szabadság tér. Itt állt a Neugebäude – Újépület –, amely laktanyának és börtönnek épült a XVIII. század végén. 1849. október 6-án az épület falánál végezték ki az első felelős magyar kormány miniszterelnökét, ­Batthyány Lajost. Az Újépület a kiegyezés után elveszítette eredeti funkcióját, ezért lebontották, helyén közteret alakítottak ki, amely a mártírok emlékére kapta a Szabadság tér nevet. A millen­nium idején felépült a Tőzsdepalota, a Magyar Kereskedelmi Csarnok székháza, majd az Osztrák–Magyar Bank – ma Nemzeti Bank –,és a tér a pénzügyi és gazdasági élet középpontjává vált. A név és a múlt mégis arra késztette az emlékező utókort, hogy itt állítsák fel a szabadságharc emlékművét. A pályáztatást a megvalósulás követte, de az alkotómunka elhúzódott, mígnem a díjazott szobrászművészek egyike, Szamovolszky Ödön 1914-ben elhunyt.

Másikuk, Gách Imre 1920-ban tért haza orosz hadifogságból, addigra viszont már elértéktelenedett a szoboralapra összegyűjtött pénz. Új világ jött.

A nagy háborút követően új szerepet nyert a Szabadság tér is: 1921-től az irredenta szoborcsoport kapott itt helyet (az irredenta szó az olasz egységmozgalom idején terjedt el Európa-szerte, jelentése: meg nem váltott, fel nem szabadított). Az elszakított országrészeket jelképező szobrok a kifosztott és megalázott Magyarország hitét és reményeit is kifejezték. Ha a trianoni határt átlépjük, minden irányban a történelmi Magyarország területén vagyunk, ezért adódott, hogy a szobrok a négy égtájról kapják a címüket. A Kelet, a Dél, a Nyugat és az Észak alkotói: Pásztor János, Szentgyörgyi István, Sidló Ferenc és Kisfaludi Strobl Zsigmond. A négy szobrászművész pályáját és a két világháború közötti magyar művészeti élet működését dolgozta fel Ludmann Mihály Az irredenta szobrok mesterei című, gazdagon illusztrált munkájában.

Életkorukból adódóan mind a négyüket besorozták katonának, éppen ez a körülmény tette később hitelessé hősi emlékműveiket.

Tehetségüknek és ismertségüknek köszönhetően a két világháború között jelentős megrendeléseket kaptak, műveik egy része megtalálható ma is a közterületeken.

Újabb fordulat a szimbolikus helyszínen, a Szabadság téren: 1945. május 1-jén felavatták a szovjet hősi emlékművet, amely „nemesen egyszerű és magasztosan szép, a Vörös Hadsereg hőseinek tetteit hirdető mű” – írta róla a Népszava. Máig „gyönyörködhetünk” benne.

A trianoni fájdalom szobrait ellenben összetörték és ledöntötték még azon a nyáron.

A magyarországi újságok nem számoltak be a rombolásról, de a Délamerikai Magyarság című lap megörökítette az eseményeket: „Akik Magyarország urai lettek, eltávolították a budapesti Szabadság térről az elszakított részek szobrait. Mintha a temetőből vitték volna el magyarok magyar szülőinek síremlékeit. Mintha annak is útját akarták volna állni, hogy a magyar legalább álmában, reményeiben legyen boldog. […] Gyenge erkölcsi alapon áll az, aki szobrok ellen indít pusztító hadjáratot. Karddal, fegyverrel azok nem vághatnak vissza, de győznek az eszmék mindent felülmúló erejével.” A múlt átírása a szocializmus idején is folytatódott, hősi emlékműveket semmisítettek meg, számos alkotót pedig száműztek a magyar művészettörténetből.

A múlt mégsem tüntethető el nyomtalanul: a trianoni fájdalom szobrai megelevenednek Ludmann Mihály kötetében.

(Ludmann Mihály: Az irredenta szobrok mesterei. TIT Kossuth Klub – L’Harmattan Kiadó, Budapest, 2020, 130 oldal. Ára: 4990 forint)