1941. április 3-án reggel 1/2 7 órakor mély álomból ébresztett fel a telefon. Ki beszél? – kérdeztem. Incze Péter: Légy szíves azonnal jönni, Pali öngyilkos lett. Jézusom, kiáltottam fel! Mire a feleségem mellettem termett, ijedten, olyan ijesztő volt ez a felkiáltás. Rögtön kocsiba vetettem magam: fel a miniszterelnökséghez, amilyen gyorsan tud, hajtson! A Sándor palotában a portás rémült arccal fogad. Mi történt? Nem felel, csak némán mutat a lépcsőház felé. Felszaladok, az ajtó előtti térben találom az altisztet, kisírt szemmel, ijedt arccal.
Magyarázni kezd, félretolom s benyitok a várószobának használt helyiségbe. Balra akarok fordulni a dolgozószoba felé, ahol utoljára 12 nappal tárgyaltam vele a községi és körorvosok ügyében, amikor elébem jött Incze Péter és csak annyit mondott: azt hiszem, itt már semmi sem segíthet, s átkísért a jobb felé eső nagy szobába, ahol közvetlenül a fal mellett feküdt az ágy, amelyen nyakig betakarva a takaróval, hanyatt fekvő helyzetben találtam Telekit. A jobb keze az arca jobb felénél mereven tartotta a nagy typusú Browning pisztolyt, a cső vége valamivel a j. halánték alatt volt, s a halántéktájon egy két pengősnyi behatolási nyílás látszott véralvadással, csapzott hajjal kitöltve, a bőr megpörkölve. Megpróbáltam a pisztolyt kivenni, nem tudtam a merev ujjaktól. Elfordítva a fejet, a bal halántéktájon az előbbinél nagyobb nyílást találtam, a csontszélek kifelé fordultak.
[…] Mennyi keserves meggyanúsításnak voltam kitéve a következő években! Engedtem a kormány nyomásának, segítettem a sötét merényletet eltusolni, hamis bizonyítványt állítottam ki; miért nem boncolta fel hivatásos törvényszéki orvos; Orsós prof. nem vállalta a boncolást, mert tudta, miről van szó? stb. stb. Még baráti környezetem sem hitt nekem, férfiak, akik pedig jól ismertek, hogy megfélemlíthető nem vagyok, tehát feltételezték, hogy mindez szükségszerűen politikai okokból történt. Végül 1945. aug.-ban nyilvánosságra került a kormányzóhoz írt Teleki-féle levél, amely így szólt:
