Máz

Örökség, tragédia és emlékek szűrődnek át az Oscar-jelölt alkotások képkockáin.

Forrás: YouTube

Közhelyesen azt szokták mondani, hogy az élet a legjobb forgatókönyvíró, vagy legalábbis az élet képes olyan fordulatokat generálni, amelyek még a fantáziánk szőtte történeteket is túlszárnyalják. Azt is gyakran hangoztatják, hogy olvassunk a sorok között, mert csak így fedezhetjük fel a költők, írók által elrejtett üzeneteket, utalásokat. Így hámozhatjuk le a jelentésrétegeket, és így találhatunk rá a szavak, kifejezések mögött megbújó titkokra. Akkor vajon egy filmet mégis milyen szemmel kell nézni? Nyitott szemmel, ez nem is kérdés. De leginkább nyitott lélekkel, mert az egyes snittek között is kincsekre lelhetünk: megláthatjuk akár a filmrendezők élettöredékei­nek lenyomatát is.

A 2021-es Oscar-jelöléseket böngészve leginkább az alkotók személyes történetei keltették fel az érdeklődésemet.

Legjobb rendező kategóriában mind az öt jelölt filmje mögött meghúzódik egy-egy személyes küldetés. A Mank című alkotás létrejöttével David Fincher több évtizedes szakmai és magánéleti korszakot zárt le, ugyanis a forgatókönyvet még 1990-ben írta a rendező édesapja, aki már nem érhette meg a mű sikerét. A történet ott porosodott egy fiókban harminc évig, és több kudarcba fulladt nekifutás után került csak sor a forgatásra. David Fincher most szinte ugyanabban a korban van, mint az apja a forgatókönyv megírásakor. Saját elmondása szerint akkor még túl fiatal volt ahhoz, hogy megbecsülje édesapja munkáját, amely később a legnagyobb öröksége lett. A forgatókönyv ugyanaz maradt az évek során, csak éppen ő és a világ változott meg körülötte. A történet pedig napjainkban talán aktuá­lisabb, mint valaha.

Nézőként általában szívesen belesnénk egy filmforgatásra. Kíváncsiak vagyunk arra, hogy vajon mi történhet a kamera másik oldalán. Pedig előfordul, hogy az elképzeléseinkben élő izgalmas munkálatokat súlyos tragédia árnyékolja be a valóságban.

A Még egy kört mindenkinek című dán ­filmben debütált volna színésznőként a rendező, Thomas Vinterberg 19 éves lánya, aki a forgatás megkezdése után néhány nappal autóbaleset áldozata lett. A tragédia miatt az is kérdéses volt, hogy egyáltalán befejezik-e a filmet. Ahogy Vinterberg fogalmazott: „Nem volt értelme folytatni, de nem is volt értelme abbahagyni.”

Végül a rendezőt egy levél állította talpra, amelyet pár hónappal korábban a lánya írt neki, ­kifejezve a film iránti végtelen lelkesedését. Vinterberg elhatározta, hogy a gyász ellenére életigenlő filmet fog készíteni, amelynek minden egyes percében ott lesz a gyermeke.

Az idei mezőnyben nemcsak arra találunk példát, amikor az élet írja át a forgatókönyvet, hanem arra is, amikor egy film változtatja meg a rendezője életét. A koreai–­amerikai származású Lee Isaac Chung úgy tervezte, hogy a Minari lesz az utolsó rendezői munkája, és inkább elvállal egy tanári állást egykori egyetemén. Önéletrajzi ihletésű filmjéhez egy idézet adta az inspirációt, mely szerint „akkor indul el igazán az életünk, amikor elkezdünk emlékezni”.

A rendező is így tett: saját gyermekkori emlékeit és a családját ért megpróbáltatásokat filmesítette meg. Olyan mélyre ásott, mint még soha, és ezáltal olyan személyes hangvételű filmet hozott létre, amely meghozta számára azt a bizonyos „nagy áttörést”.

Örökség, tragédia és emlékek szűrődnek át az Oscar-jelölt alkotások képkockáin.

A rendezők már-már lehetetlennek tűnő személyes küldetéseiket teljesítve alkottak maradandót. Persze laikus nézőként is tudjuk élvezni és értékelni ezeket a filmeket, de a díjátadó gála közeledtével érdemes megnézni, hogy mit takar a csillogó máz. Ezek a háttértörténetek garantáltan más megvilágításba helyezik a 24 karátos arannyal bevont szobrokat.

Kiemelt kép: Képernyőfotó/YouTube