Pomona a latin mitológia papnője, a kertművelés szorgos istennője. A fán termő gyümölcsök istenasszonyaként Ovidius Átváltozásainak egyik alakja, akit későbbi férje, Vertumnus öreg anyóka képében közelít meg, hogy majd deli ifjú alakjában csábítsa el. Pomona az, aki a kozmosz vágyott egységére ügyel, s a latin kultúrkörben ő testesíti meg az „örök-láthatatlan” reményt. Nagy művészek egész hada fordul hozzá, olykor dionüszoszi hévvel. Sok művész, köztük az egyik legismertebb preraffaelita iparművész és költő, William Morris (1834–1896), aki falikárpitba szövi Pomona reményhozó alakját, és verset ír hozzá.
„Almakirálynő vagyok én, / egykor épp olyan, mint mostan, / örök-láthatatlan remény / virágokban és a lombban. / Nincs már arany a folyóban, / Trója sírja eltűnt régtől – / eljövök, mint hajdanában, / a Nyár szíve közepéből.” (Molnár Miklós fordítása)
Pomonát papi jelentéssel illetik, akinek boldogító aurájában megújul a természet. A gyümölcsöskertek istennője kezén életre kél fű, fa, virág, a hegy, a víz, a föld és csillagok. Maga az élet – még akkor is, ha a természetben és az emberek között eltűnni látszik a szépség és nagyság, ha elfogy a vizekből az arany, és büszke Trója is elenyész.
Pomona istenasszony akkor is jön – jobb kezében almaágat tart, kötényéből érett almát kínál, mezítláb érkezik a harmatos fűben. Édenkerti növények, gyönyörű lombok, harangvirágok és liliomok veszik körül – egyéniségével a Kert reményét és az Idő varázsát kínálja. A legnagyobb magyar gyümölcsész, Bereczki Máté írja visszaemlékezésében, hogy természetszeretetének első és igazi ébredése „Pomona első csókja vala”.
Amikor Róma városában, a Campo de’ Fiorin reggelenként gyümölcsöt, némi zöldséget és fűszernövényeket vásárolhattam, órákig bolyongtam egy hajdanvolt, mégis nagyszerű virág- és gyümölcskultúra mesés és tobzódó gazdagságában. Színek, formák, illatok ezer arca jelent meg egy hajdanvolt magas kultúra mai kivételes előadásában. De ugyanezt láttam a távoli Tbiliszi mesés piacán pompásan érett és megaszalt gyümölcsök, sült kenyérlepények, érett gránátalmák, szőlők és mazsolaszőlők, felfűzött csurcselák halmazai közt is. Itthon már alig látható, széles körű termelői gyümölcspiacozás; a hazai szem valódi, kaptafára húzott, globális egyenvilághoz szokott – a hajdani gazdagság és természetes diverzitás helyett. S ez a léthelyzet rögtön fel is veti a hiányt, amely mindenkor, különösen ma, oly élesen mutatja a glóbusz pusztulásának veszélyét.
A misztikus francia író, Jean Giono (1895–1970) régi elbeszéléséből készült egy híres animációs film, amely a világhálón is látható: Az ember, aki fákat ültetett. Időtlen szépségű provence-i mese ez – Giono bukolikus világa egész életművében a boldogságteremtő ember példázatait keresi.