Pomona első csókja

Jean Giono régi elbeszéléséből készült egy híres animációs film, amely a világhálón is látható: Az ember, aki fákat ültetett.

Pomona istenasszony jobb kezében almaágat tart, kötényéből érett almát kínál, mezítláb érkezik a harmatos fűben Forrás: facebook.com/revistalapomona

Pomona a latin mitológia papnője, a kertművelés szorgos istennője. A fán termő gyümölcsök istenasszonyaként Ovidius Átváltozásainak egyik alakja, akit későbbi férje, Vertumnus öreg anyóka képé­ben közelít meg, hogy majd deli ifjú alakjában csábítsa el. Pomona az, aki a kozmosz vágyott egységére ügyel, s a latin kultúrkörben ő testesíti meg az „örök-láthatatlan” reményt. Nagy művészek egész hada fordul hozzá, olykor dionüszoszi hévvel. Sok művész, köztük az egyik legismertebb preraffaelita iparművész és költő, William Morris (1834–1896), aki falikárpitba szövi Pomona reményhozó alakját, és verset ír hozzá.

„Almakirálynő vagyok én, / egykor épp olyan, mint mostan, / örök-láthatatlan remény / virágokban és a lombban. / Nincs már arany a folyóban, / Trója sírja eltűnt régtől – / eljövök, mint hajdanában, / a Nyár szíve közepéből.” (Molnár Miklós fordítása)

Pomonát papi jelentéssel illetik, akinek boldogító aurájában megújul a természet. A gyü­mölcsöskertek istennője kezén életre kél fű, fa, virág, a hegy, a víz, a föld és csillagok. Maga az élet – még akkor is, ha a természetben és az emberek között eltűnni látszik a szépség és nagyság, ha elfogy a vizekből az arany, és büszke Trója is elenyész.

Pomona istenasszony akkor is jön – jobb kezében almaágat tart, kötényéből érett almát kínál, mezítláb érkezik a harmatos fűben. Édenkerti növények, gyönyörű lombok, harangvirágok és lilio­mok veszik körül – egyéniségével a Kert reményét és az Idő varázsát kínálja. A legnagyobb magyar gyümölcsész, Bereczki Máté írja visszaemlékezésében, hogy természetszeretetének első és igazi ébredése „Pomona első csókja vala”.

Amikor Róma városában, a Campo de’ Fiorin reggelenként gyümölcsöt, némi zöldséget és fűszernövényeket vásárolhattam, órákig bolyongtam egy hajdanvolt, mégis nagyszerű virág- és gyümölcskultúra mesés és tobzódó gazdagságában. Színek, formák, illatok ezer arca jelent meg egy hajdanvolt magas kultúra mai kivételes előadásában. De ugyanezt láttam a távoli Tbiliszi mesés piacán pompásan érett és megaszalt gyümölcsök, sült kenyérlepények, érett gránátalmák, szőlők és mazsolaszőlők, felfűzött csurcselák halmazai közt is. Itthon már alig látható, széles körű termelői gyümölcspiacozás; a hazai szem valódi, kaptafára húzott, globális egyenvilághoz szokott – a hajdani gazdagság és természetes diverzitás helyett. S ez a léthelyzet rögtön fel is veti a hiányt, amely mindenkor, különösen ma, oly élesen mutatja a glóbusz pusztulásának veszélyét.

A misztikus francia író, Jean Giono (1895–1970) régi elbeszéléséből készült egy híres animációs film, amely a világhálón is látható: Az ember, aki fákat ültetett. Időtlen szépségű provence-i mese ez – Giono bukolikus világa egész életművében a boldogságteremtő ember példázatait keresi.

Itt sivár és lepusztult vidéken, vad bozótok díszletei között, egy porladó faluban él főhőse. Ötvenöt éves, juhait őrző pásztor, aki legeltetés közben három esztendő alatt százezer makkot ültet el. Szabályos és szisztematikus módszerességgel, egy 11 kilométer hosszú, három kilométer széles sávban.

Csudálatosan nemes szenvedély vezérli: Giono elkötelezett prófétája a természethez ragaszkodó ember örök utópiájának. Az elemekkel küzdő pásztor által szívósan elültetett makkszemekből a provence-i domboldalon gyönyörű erdőség sarjad – minden romlás, világháborús pusztítás, szegénység és hivatali packázások ellenére. Ez a pásztor szinte a bűnbeesés előtti aranykorban él, aki a sivatagból is Kánaánt képes teremteni. „Isten bajnoka” – aki mindenkinél többet tud a reményről és a természetes ösztönökről. Egyszerű nyájőrző, aki secundum naturam, természetéből fakadóan hordozza az archaikus civilizációt.

Pomona istenasszony jobb kezében almaágat tart, kötényéből érett almát kínál, mezítláb érkezik a harmatos fűben
Fotó: Facebook.com/revistalapomona

Hasonló megfontolásból ragad tollat a magyar Tömörkény István is a subás tanyai gazdák védelmében (Gyümölcsök között) – gondold csak át, mai „felebarátom” a tanyai munka sokrétű és összetett nehézségét! Persze a vég­eredmény, a „termelői” gyümölcspiacon a tanyáról származó áru minden korokban, így ma is „drága” – ámde nemes szenvedélyt és csodás minőséget takar. És a boldog idők balvég­zetéből ez a régi és kiterjedt őstermelői tanyavilág nem létezik ma már.

A Tömörkény-féle színes életképek, ahol ezeket a gyümölcsöket, s köztük az „őshonosokat” szekérszámra kínálják, és még kaphatni is belőlük – egyáltalán nincsenek már.

„Tisztelt felebarátom, aki családapai erényeidnél fogva olykor magad mégy ki a piacra kora reggel, hogy némi gyümölcsöt bevásárolj, aki nem arra a piacra mégy, ahol az úgynevezett ismételadók, köznyelven kofák táboroznak, hanem emi­de mégy, ahol az úgynevezett őstermelő, köznyelven paraszt méri a kocsi hátulján a saraglyából a gyümölcsöt s aki azt mondod elkeseredve s bizonyos fokú haraggal eme subások ellen, hogy lehetetlenség ettől a néptől vásárolni, mert olyan drágán ad mindent, tisztelt felebarátom, mondok neked valamit. Hogy: ha egy árva garasodba sem került volna a föld, amin a gyümölcs terem, ha semmi dolgodba és aggodalmadba nem került volna a fa, ami a gyümölcsöt adja, ha annak ajnározását, védését, meszelését, locsolását, hernyózását helyetted mind az Úr angyalai végezték volna s ha a Karbunkulus király fizetné helyetted az utánad járó adót, mondom, ha neked tisztán csak az a dolgod volna: megszedni a fákat, behordani a gyümölcsöt a tanyába, ott osztályozni, válogatni, kigarabolyozni, tiszta kendőkkel lekötni, azután a kocsira szalma közé elrakni, a kocsi kerekét rendesen megkenni, éjfélkor fölkelni, a lovakat fölszerszámozni, befogni, éjfél után fél egy órakor a sötétben útnak indulni s négy óra hosszat haladni be a városig lépésben, hogy se a gyümölcs össze ne törjön, se a hajnali piacról le ne késs, mert különben rossz helyet kapsz s azután a piacra érve a sötét őszi reggelen akár esőben pakolássz ki a kocsiból s várd rendületlenül a saroglya sarkába délig a vevőt s nézd kegyetlen nembánomsággal, hogy mint áznak-fáznak veled együtt elfáradt lovacskáid: mondom, tisztelt felebarátom, ha a gyümölcs neked teljesen ingyen volna, csak épen hogy ily módon behoztad, – akkor sem adnád, a tulajdon munkádra és törekedésre való tekintettel olcsóbban, mint ahogy kapod…”

De a gyümölcs (szőlő, alma) nem csak piaci áru, nem csupán vásárra szánt gazdasági „termék” és árucikk. Nem is csupán pomológia, botanika, geológia, nemcsak talajtan, klíma, éghajlattan, gasztronómia összessége – lélek is.

A Kárpát-medence a páratlanul sokféle karakter lehetőségét kínálja, terra benedicta, vagyis „áldott föld”, ahogy a középkori krónikások nevezik – nem egyszólamú „terroir”. História, szakrális tudás, breviárium és költészet. Táj és hajdanvolt kultúra.