Az átkelés kínjai

Sehol sem könnyű a vakok sorsa a világon, de Kínában kifejezetten sanyarúnak tekinthető.

A képen, amely csak illusztráció az aliglátó Tanai Csaba vakvezetõ labrador kutyái, a 11 és fél éves Enya és a 4 éves Bonca (sötétbarna) a XV. kerületben 2017. december 13-án Fotó: Mohai Balázs Forrás: MTI/Mohai Balázs

Sehol sem könnyű a vakok sorsa a világon, de Kínában kifejezetten sanyarú, legalábbis ami a vakvezetőkutya-állományt illeti.

A kínai vakok szövetségének becslése szerint mintegy tizenhétmillió látássérült él az országban, az Egészségügyi Világszervezet pedig úgy tudja, hogy közülük nyolcmillió teljesen vak – ennyi durván Svájc lakossága.

Jó szolgálatot tennének tehát nekik a vakvezető kutyák, ha kellő számban állnának rendelkezésre. Kínában azonban ritkább a vakvezető kutya látványa, mint az óriás pandáé – a tizenhétmillió látássérültre mindössze kétszáz kiképzett eb jut, azaz 85 ezer korlátozott látású embernek kell „osztoznia” egy vakvezetőn – nem csoda, ha legalább öt évet kell várni egy kísérőre. Összehasonlításképpen, az Egyesült Államokban minden ötvenedik látássérültre jut egy vakvezető kutya, Nagy-Britanniában pedig évente ezer speciális ebet képeznek ki a regisztrált 36 ezer korlátozottnak – írja a CNN.

Már az érintett réteg önálló közlekedése is hatalmas kihívás Kínában. Egy 2016-ban készült felmérés szerint a kínai látássérültek harminc százaléka csak a legritkább esetben hagyja el otthonát, mindössze negyedük megy ki egyedül; a legtöbbjüket családtagok vagy barátok kísérik. Annak, aki csak a fehér botjára hagyatkozik, veszélyekkel teli kalandtúra a közlekedés, különösen a túlzsúfolt nagyvárosokban, ahol bonyolult gyalogos alul- és felüljárók visznek át többsávos autóutak alatt és fölött, nem beszélve a szintbeli kereszteződésekről. Bár az utóbbi években történt bizonyos előrehaladás, a kínai városok még távol állnak attól, hogy fogyatékosbarátak legyenek. Például nem minden zebránál van hangjelzés zöld út esetén, s még ha építenek is tájékozódást segítő járdákat tapintható kövekből – ahogy erre egy 2001-es törvény kötelez –, ezeken néha kifejezetten veszélyes járni.

Némelyik vaksáv cikcakkban halad, némelyik közepén fa, tűzcsap vagy lámpaoszlop akadályozza a közlekedést. S akkor még nem beszéltünk a fenntartott speciális gyalogjárón illegálisan parkoló ­autókról, kerékpárokról vagy az utcai árusok guruló bódéiról.

Annak a veszélye is fennáll, hogy a világtalan csatornaaknába esik, mivel a fémből készült fedelet gyakran ellopják és eladják fémhulladékként. A kínai állami televízió jelentése szerint 2017 és 2019 között hetven igazolt sérülés vagy haláleset történt az aknafedelek hiánya miatt. A jelenség gyakorisága miatt a kínai legfelsőbb bíróság tavaly áprilisban drákói ítélkezést vezetett be a tolvajok ellen: súlyos sérülést vagy halált okozó incidens esetén akár halálbüntetés is kiszabható.

A képen, amely csak illusztráció az aliglátó Tanai Csaba vakvezetõ labrador kutyái, a 11 és fél éves Enya és a 4 éves Bonca (sötétbarna) a XV. kerületben 2017. december 13-án

Fotó: MTI/Mohai Balázs

Kínában 2006-ban alapította az első vakvezetőkutya-képző iskolát az északkelet-kínai Talienben egy állatviselkedés-kutató szakember. (A világ első ilyen jellegű intézményét Németországban hozták létre az első világháború alatt, ezt követte az Egyesült Államok 1929-ben, majd Nagy-Britannia 1940-ben.) Vang Csing-jűnek (Wang Jingyu) semmiféle előzetes tapasztalata nem volt, így tudását az internetről és külföldi kiképzőktől szedte össze. A kiképzőközpont megnyitása után nem sokkal már ötvenezren igényeltek vakvezető kutyát, ám csak kettő állt rendelkezésre. Ma már évente húsz ebet képeznek ki, főként nyugodt és barátságos labrador vagy golden retriever kölykökkel foglalkoznak, ám a csapat hatvan százaléka még így sem megy át a vizsgán. A talieni – nemzetközileg is elismert – központ a legnagyobb Kínában, rajta kívül még néhány kisebb létesült szerte az országban. A finanszírozás okozza a legnagyobb gondot a kutyaiskolák fenntartásában. Mivel a talieni központ nonprofit intézmény, a kutyák innen ingyen kerülnek gazdáikhoz. Pedig a kiképzés nem olcsó mulatság, egy állat vakvezetővé nevelése kétszázezer jüanba (9,6 millió forintba) kerül, így elengedhetetlen az anyagi támogatás. Jelenleg a városi kormányzat hatvanezer jüannal támogat egy kutyát, s adományokból is összejön némi pénz – de mindez nem elegendő, a kiképzőközpont állandóan masszív deficittel küzd.

Bármennyire is létfontosságú szociális feladatot látnak el, a vakvezető kutyákat nem mindenütt látják szívesen. Leginkább az olyan nagyvárosokban fogadják el őket, mint Peking, Sanghaj vagy Sencsen. Ezekben a metropoliszokban többnyire felengedik őket a buszra, metróra, vonatra, ám számos más helyen a sofőr vagy kalauz megtiltja felvitelüket, az utasok pedig egyszerűen félresöprik a jószágot gazdijával együtt.

Nem mehetnek be a szállodákba, s ha repülőn akarja kísértetni magát ebével egy vak, bonyolult engedélyeztetési procedúrán kell átesnie.