Csak csend és halál

A napokban járta be a sajtót a hír, hogy a polgárháborús Jemenben az egyik milícia által foglyul ejtett és halálra kínzott férfi, Abdul Hakim Farisz magyar volt. A Parázsló Hamvak nevű – ma már nem aktív – nemzetirock-együttes a Facebook-oldalán jelezte: egykori zenésztársukról, a Káposzta becenéven is ismert Koltai Györgyről van szó. De milyen út vezetett a fiatalember életében a templomi orgonálástól a humanitárius rockig?

Koltai György a Parázsló Hamvak énekeseként a 2000-es években. Később „korábbi énjét – vagyis a bunyót és az ivást – egyértelműen megvetette” Forrás: Facebook/Parázsló Hamvak

A banda első Vas megyei koncertjét 2004 szeptemberében tartották Körmenden. A település aztán annyira megtetszett Koltai Györgynek, hogy odaköltözött, és csaknem egy évig lakott egy panzióban.

– Rendszeresen megfordult a város vendéglátóhelyein, sok ismerőst, barátot szerzett. Nagyon közvetlen, segítőkész és szerény volt. Nem szerette például, ha a zenegépből a saját dalaik szólnak, amikor ő is ott van. Amúgy nem a „bevaduló”, „zúzós” számokat kedvelte, hanem a dallamosabb, érzelmesebb megszólalást, mint amilyen például Ákosé meg a Bonanza Banzaié volt abban az időben – meséli Tamás. – De nem csak szórakozóhelyeken lehetett vele találkozni: szerette a természetet, sok időt töltött a helyi várkertben.

Koltai György a Parázsló Hamvak énekeseként a 2000-es években. Később „korábbi énjét – vagyis a bunyót és az ivást – egyértelműen megvetette”
Fotó: Facebook/Parázsló Hamvak

A megszólalók valami mást is fontosnak tartanak kiemelni, amikor róla beszélnek: az értelmi képességeit.

– Tanult, okos, nagy lexikális tudású ember volt. Remekül tudott beszélni, érvelni, fogalmazni – említi Dévai Ákos, Tamás pedig megerősíti: Káposzta sokat olvasott, otthon volt a történelemben, a magyarság korai története, a keresztény hit felvétele előtti időszak különösen érdekelte. Aztán másfelé vonzotta az érdeklődése. Elköltözött Körmendről – a Parázsló Hamvak nem sokkal ezt követően feloszlott –, majd kapcsolatba került a magyarországi muszlim közösséggel. 2006 után felvette az iszlám hitet, és Jemenbe utazott, kezdetben tanulmányi céllal.

A nemzeti radikális színtéren szerzett ismerősei és rajongói első lépését még csak-csak értették – az iszlámban találta meg azt, amit másutt hiába keresett: a lelki békéjét –, ám a másodikat kezdetben nem tudták mire vélni.

Sokuk számára csak később, a sajtóból derült ki, hogy Koltai György édesapja jemeni volt, így a legkézenfekvőbb magyarázat, hogy a fiú szerette volna megismerni a gyökereit.

De mindez csupán feltételezés, Káposzta, aki már a Rend című dalban is megénekelte, hogy „Csak az az enyém odabent, mélyen, mit koponyám rejt el féltve”, nem osztotta meg szélesebb körben, mi vonzza a Közel-Keletre. De így vagy úgy: Jemenben talált otthont és megélhetést magának. A zeneiparban helyezkedett el – hangmérnökként és énektanárként dolgozott –, de emellett a turizmusban is tevékenykedett.

Péterrel – aki vezetéknevét nem kívánja megosztani – ekkoriban lettek barátok, jellemzően az interneten csevegtek:

– Míg az édesapját sosem említette, az édesanyját gyakran. Rendszeresen beszéltek egymással online, egyszer, amikor nem tudta elérni, engem kért meg, hogy juttassak el hozzá üzenetet – eleveníti fel az emlékeit.

– De mesélt a kinti helyzetről is. Olyanokat mondott, hogy odakint egy kat nevű cserje leveleit rágják, és felpörögnek tőle, mintha csak kávét ittak volna, meg hogy mindig van náluk fegyver, minimum egy tőr, és védeni kell vele azt, akit igazságtalanul bántanak. Máig emlékszem arra, hogy így fogalmazott. Tisztán látta, hogy előbb-utóbb háború lesz.

Aztán 2014-ben a délnyugat-ázsiai országban csakugyan kitört a polgárháború. Káposzta 2015-ben két és fél évre eltűnt a külvilág szeme elől – mint utóbb kiderült, ezt az időt börtönben töltötte, a húszi lázadók fogságában, embertelen körülmények között. Végül úgy sikerült kiszabadulnia, hogy háborodottnak tettette magát.

Magyarországra 2018-ban tért vissza. A tarkopasz vagy éppen tüskehajú, kecskeszakállas srác helyett – aki koncerteken felszántotta a színpadot, s utána a kocsmaasztalnál a söröskorsók emelgetésével sem vallott szégyent –, vállig érő hajat és harcsabajuszt viselő, borotvált állú férfi lépett régi haverjai elé: egy jemeni–magyar kettős állampolgár.

– Amikor a börtön után hazajött, többször találkozott egy közös ismerősünkkel. Tőle tudom, hogy akkor a nézeteiben, gondolkodásmódjában, nevében már muszlim volt. Azonban egyáltalán nem volt agresszív, kimondottan békésen viselkedett. Korábbi énjét – vagyis a bunyót és az ivást – egyértelműen megvetette, és azt sem nézte jó szemmel, ha más részeg a környezetében – említi Dévai Ákos.

– Neki köszönhető, hogy egy időre én is leszoktam az alkoholról. Úgy, hogy egy kortyot nem ittam, sőt mérges voltam, ha megkínáltak! – említi Péter.

– Határozottan, eltántoríthatatlanul kitartott világnézete, véleménye mellett. Ezt mindig vállalta is, de sosem akart erőszakkal, sem békés szándékkal téríteni. Igazából csak azt szerette volna, hogy idehaza elfogadják új életét

– folytatja Dévai Ákos.

De Káposzta nem sok időt töltött a szülőföldjén: 2019-ben visszatért a Közel-Keletre, feltehetően a menyasszonyához, a börtönben ugyanis egy rabtársa neki ígérte a húga kezét, és ő el is jegyezte a lányt. Emellett elkezdett dolgozni a The Smouldering Ashes nevű együttesének dalain.

A Facebookon közzétett bejegyzései szerint a húszi börtönben merült fel benne a csapat megalapításának ötlete. Miután ugyanis látta belülről a poklot, rájött, hogy nem elég pusztán beszélni az emberi jogokról, tenni is kell értük – és eldöntötte, hogy a maga részéről a csapata dalaival tesz majd. Az együttes zenéjét humanitárius rockként határozta meg. A banda neve egyébként a Parázsló Hamvak angol megfelelője, és számai között több olyan van, amelyik egy-egy Parázsló Hamvak-dal újragondolt, angol nyelvű verziója, de amelyek a nacionalista tartalom helyett immár elfogadásra, kölcsönös tiszteletre, békességre szólítanak fel.

Még elment egy isztambuli székhelyű televízióba 2019 februárjában, hogy a húszi terror áldozatairól beszéljen, ám áprilisban másodszor is elkapta az örvény: a szakadár szervezetnek számító Dél-jemeni Átmeneti Tanács fogságába esett. Egyévi méltatlan, megalázó és brutális bánásmódban volt része, majd 2020. május 19-én fogságban veszítette életét.

Húszi lázadók kísérik társuk koporsóját a jemeni Szanaában, 2021. február
Fotó: Getty Images

Azért most, egy évvel az esemény után került napvilágra mindez, mert egykori rabtársai csak a közelmúltban szabadultak, korábban tehát nem tudták megosztani a hírt a nyilvánossággal. Szavaikból kiderült, hogy

Káposzta kínokkal teli, hosszú szenvedés után végezte be földi pályafutását. Végső óráiban olyan rosszul volt, hogy testnyílásaiból szivárogni kezdett a vér.

A Csend és halál egyes sorai ehhez kísértetiesen hasonló helyzetet jelenítenek meg: „Kóbor lelkek hangja járja át / Vérben ázó gyermek jajszavát / Hűs szél hozza már a pokol bús illatát.”

És akkor mit szóljunk a Hóhér című szám részleteihez és az újabb egybeeséshez?

„Hóhér, a két szemembe nézz! Itt állok rendületlen / A halálra felkészülten […] Ma meglátom az Éden fényét”, fogalmazott még 2004-ben.

– Döbbenetes, ami történt vele. Mindig azt mondta, nem fél a haláltól, és csakugyan élni akart: tele volt életkedvvel, és egyfolytában terveket szőtt. Szerepelt köztük új album elkészítése, és az, hogy megmutatja Magyarországot a jemeni barátainak – említi Tamás.

Abdul Hakim Fariszt – vagyis Koltai György „Káposztát” – ismerősei „jó srácnak” írták le nekünk, Bolek Zoltán, a Magyar Iszlám Közösség vezetője pedig úgy jellemezte a sajtónak, hogy idealista volt, aki hitt az emberek jóságában.

Így vélhetően csakugyan meglátta a hite szerinti édent. Hogy hóhérai hajlandóak voltak-e a szemébe nézni, akár egyszer is, az csak a végső elszámolás idején derülhet ki.