Érdekes kérdés, hogy miért éppen az angol vált a legnépszerűbbé világszerte. (Tény, a kínait többen beszélik, de ennek nem a népszerűség, hanem a népsűrűség az oka.)
Egy biztos: nem zenei kritériumok alapján, mert akkor a dallamosság tekintetében verhetetlen olasznak kellett volna elterjednie, és nem a helyenként kutyaugatásra (vö. haudujudú) hajazó Temze-parti dialektusnak. És mégis. A jelenségnek nyilván számos oka van, kezdve a gyarmatoktól a francia nyelvet is maga alá temető Maginot-vonal kilencszáznegyvenes összeomlásáig, országonként sajátos összetevőkkel, de két jól azonosítható közös ok azért felmutatható: az egyik ama tekintélyparancsoló civilizáció, amely mögötte áll, a másik Amerika. A két ok között gyér az átfedés. A végső diadalt aztán az általuk a világra szabadított popzene hozta meg, amely vérbe fagyva hagyta maga után a különböző nemzetek saját zenéit.
Ábel jól emlékszik, hogy gyermekként ő és a barátai áhítattal csüngtek a külföldi rádióadók és feketepiacok révén a szocialista táborba is becsatornázott angol nyelvű slágereken. Mert – tiltott gyümölcsként – az volt a vagány, a menő. Meg hát könnyű volt táncolni rá (ha a magányos lötyögést és idétlen farriszálást annak lehet nevezni), és szó mi szó, a fülüket sem sértette. Persze volt ennek egy masszív rendszerellenes éle is, amellyel alaposan fel lehetett sérteni az elvtársi világ szigorúan őrzött kulturális burkát.
De ha ma józanul visszatekintünk, el kell ismernünk, hogy a gitár és a popzene több kárt okozott az európai nemzetek kultúráinak, mint amekkorát bármely politikai rendszer vagy katonai harcászati eszköz okozhatott volna. Egyszerűen beszántotta az autentikus dalokat dallamvilágukkal, az autentikus táncokat ősi mozgáskultúrájukkal együtt. Ezen az elboronált és sóval behintett terepen sarjadzott ki aztán pár évtized alatt egy olyan magyar popzene, amelynek – azon túl, hogy valódi értékeket is képes volt felmutatni – legfőbb érdeme, hogy dalaiban visszahelyezte jogaiba a magyar nyelvet. (És ez akkor is így van, ha Ábel a nyolcvanas évek közepén, első budapesti útja alkalmával döbbenten tapasztalta, hogy az anyaországi fiatalok lekicsinylő legyintéssel nyilatkoznak a magyar zenekarokról, azt tanácsolván: inkább brit vagy amerikai zenét hallgasson. A Piramis vagy az Edda iránti rajongásával csak vidéki/erdélyi tuskó lehetett a körükben. Hm.) Arra a fájó kérdésre, hogy vajon a „popzene- és gitárjárás” nélkül milyen irányt vett volna a dal- és tánckultúránk, nincs válasz, csak történelmietlen találgatás.
Szóljon hozzá!
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!