Az egyik ember a természettudományokban jártas, mások a zenét kedvelik vagy a számok világában merülnek el. A maguk területén mindannyian kiválóak, de hogyan hasonlíthatók össze a szerteágazó kiválóságok? Az intelligencia lehet az értékmérő? Ha igen, hogyan mérhető ez a képesség?
Az angol polihisztor, Sir Francis Galton kísérelte meg először mérni az intelligencia egyéni különbségeit: az 1884-es londoni Egészségügyi Világkiállításon felállított laboratóriumában az érdeklődők megmérethették látásuk és hallásuk élességét, szemmértékük pontosságát, reakcióidejüket és hasonlókat. Galton elvei alapján alkotta meg James McKeen Cattell a világ első „mentális tesztjét”, amely nagyrészt szintén az érzékelés pontosságát mérte.
A mai értelemben vett intelligenciateszteket Alfred Binet francia pszichológus alkotta meg. Őt nem a tudományos érdeklődés hajtotta, hanem nagyon is gyakorlati probléma. Az általános tankötelezettség bevezetését követően a francia oktatási kormányzat azzal szembesült, hogy egyes gyerekek nem képesek lépést tartani a többiekkel, és hamar kialakultak a legrosszabbak számára fenntartott külön osztályok. Azt a tanárok döntötték el, hogy ki kerül ezekbe az osztályokba – olvasható a Mensa.hu-n Kovács Kristófnak, a Mensa HungarIQa felügyelő pszichológusának anyagában. Binet-t azzal bízták meg, hogy készítsen olyan pszichológiai eszközt, amely alapján objektíven megállapítható a gyerekek iskolaalkalmassága. A pszichológus feladatai a hétköznapi ítéletalkotásra épültek. „Mire jó a gyufa?”, „Milyen napszak van, amikor a nap lenyugszik?” – ehhez hasonló kérdésekből állt a világ első, 1905-ben elkészült valódi intelligenciatesztje.
Binet zsenialitása abban rejlett, hogy feladatai valóban az intelligenciát mérik, azaz aki a feladatokon jobban teljesít, az valóban intelligensebbnek tekinthető, mint aki rosszabbul. Felismerte, hogy a mérések alapvető kritériuma az életkor. Megvizsgálta, hogy az egyes feladatokat átlagosan hány éves korban tudják megoldani a gyerekek, és így a feladatok megfeleltethetők voltak egy adott életkorra jellemző átlagos teljesítményszintnek, amelyet Binet mentális kornak nevezett. Például egy gyereknek, aki az átlagosan nyolcévesek által megoldott feladatokat még meg tudja oldani, de a kilencévesekét már nem, a mentális kora nyolc év. Binet ezek után összehasonlította a mentális kort az életkorral, hogy kiderüljön, a gyerek értelmi fejlődése megelőzi-e a kortársaiét, vagy pedig lemaradásban van. Feladatai nem abszolút mértékkel (például reakcióidővel) mérik az intelligenciát, hanem relatív módon: a mentális kor csak mások eredményéhez, az egyes korcsoportok átlagához viszonyítva ad eredményt.
