Mire jó a gyufa?

Mérni a mérhetetlent – Hogyan hasonlíthatók össze a szerteágazó kiválóságok?

Forrás: Pixabay

Az egyik ember a természettudományokban jártas, mások a zenét kedvelik vagy a számok világában merülnek el. A maguk területén mindannyian kiválóak, de hogyan hasonlíthatók össze a szerteágazó kiválóságok? Az intelligencia lehet az értékmérő? Ha igen, hogyan mérhető ez a képesség?

Az angol polihisztor, Sir Francis Galton kísérelte meg először mérni az intelligencia egyéni különbségeit: az 1884-es londoni Egészségügyi Világkiállításon felállított laboratóriumában az érdeklődők megmérethették látásuk és hallásuk élességét, szemmértékük pontosságát, reakcióidejüket és hasonlókat. Galton elvei alapján alkotta meg James McKeen Cattell a világ első „mentális tesztjét”, amely nagyrészt szintén az érzékelés pontosságát mérte.

A mai értelemben vett intelligenciateszteket Alfred Binet francia pszichológus alkotta meg. Őt nem a tudományos érdeklődés hajtotta, hanem nagyon is gyakorlati probléma. Az általános tankötelezettség bevezetését követően a francia oktatási kormányzat azzal szembesült, hogy egyes gyerekek nem képesek lépést tartani a többiekkel, és hamar kialakultak a legrosszabbak számára fenntartott külön osztályok. Azt a tanárok döntötték el, hogy ki kerül ezekbe az osztályokba – olvasható a Mensa.hu-n ­Kovács Kristófnak, a Mensa HungarIQa felügyelő pszichológusának anyagában. Binet-t azzal bízták meg, hogy készítsen olyan pszichológiai eszközt, amely alapján objektíven megállapítható a gyerekek iskola­alkalmassága. A pszichológus feladatai a hét­köznapi ítéletalkotásra épültek. „Mire jó a gyufa?”, „Milyen napszak van, amikor a nap lenyugszik?” – ehhez hasonló kérdésekből állt a világ első, 1905-ben elkészült valódi intelligenciatesztje.

Binet zsenialitása abban rejlett, hogy feladatai valóban az intelligenciát mérik, azaz aki a feladatokon jobban teljesít, az valóban intelligensebbnek tekinthető, mint aki rosszabbul. Felismerte, hogy a mérések alapvető kritériuma az életkor. Megvizsgálta, hogy az egyes feladatokat átlagosan hány éves korban tudják megoldani a gyerekek, és így a feladatok megfeleltethetők voltak egy adott életkorra jellemző átlagos teljesítményszintnek, amelyet Binet mentális kornak nevezett. Például egy gyereknek, aki az átlagosan nyolcévesek által megoldott feladatokat még meg tudja oldani, de a kilencévesekét már nem, a mentális kora nyolc év. Binet ezek után összehasonlította a mentális kort az életkorral, hogy kiderüljön, a gyerek értelmi fejlődése megelőzi-e a kortársaiét, vagy pedig lemaradásban van. Feladatai nem abszolút mértékkel (például reakcióidővel) mérik az intelligenciát, hanem relatív módon: a mentális kor csak mások eredményéhez, az egyes korcsoportok átlagához viszonyítva ad eredményt.

A felnőttek számára készült első IQ-tesztet David Wechsler alkotta meg. Az IQ felnőttek esetében relatív mutató, amely azt fejezi ki, hogy a személy milyen eredményt ért el a saját országában a saját korcsoportja átlagához képest.

A Pszichológuskereső.hu-n Csiby Ágnes pszichológus David Wechslert idézi, aki szerint az intelligencia a képességek sajátos mintázata, és egyúttal több, mint a részképességek összege. Az intelligencia az a mód, ahogyan gondolkodunk, ahogyan egy nehézséget megoldunk.

Csiby Ágnes szerint a munkahelyen sokszor nem jelent előnyt az átlag feletti (és átlag alatti) intelligencia. Meredith Belbin a munkahelyi csapatszerepeket vizsgálva kimutatta, hogy a szélsőségesen intelligens és a nem intelligens vezető a legkevésbé sikeres. Ugyanis a kevésbé intelligens vezető nem tudja követni az alternatívákat, és döntésképtelenné teszi a csoportot, vagy túlságosan rövidre zárja a döntési folyamatot, ezzel rossz döntést hozva. A túlságosan intelligens vezető számára viszont a többiek eszközök, és egyedül marad (és senki sem szomorú, amikor elbukik).