Ritkaság, ha egy magyar szót tüzetes böngészés után sem találunk szótárainkban, nyelvészeti feldolgozásokban – legyen az akár régi, ma már nem használatos kifejezés vagy csak egy területen, akár egy településen ismert tájszó, nyelvjárási elem. A magyar nyelv örvendetesen gazdag szótárirodalma nyelvtudományának kiműveltségét és rangját is jelzi. Mégis előfordul ilyesmi: egyetemi dolgozatban találkoztam nemrég a „tatamó” szóval, amely csak Ráckevén ismert kifejezés ’buta, hülye, ostoba, ügyetlen’ jelentésben, szótárakban nem szerepel.
Egy-egy fogalmi körből különböző mennyiségben ismerünk szinonimákat a magyar nyelvből: az „észbeli gyarlóság” megjelölésére kimondottan gazdag a magyar nyelv szókincse. A témának nyolc évtizede H. Németh Gyula külön monográfiát is szentelt, amelynek történeti és nyelvjárási példaanyagából szemezgetve feltárul előttünk a szócsoport sokszínűsége.
Gyakran az „agy”, „elme”, „ész”, „fej” szavakkal alkotott összetételek fejezik ki az észbeli hiányosságot: ilyenek a tökagyú, vízeszű, kurta eszű, bujdosó elméjű, üresfejű, tökfejű, korpafejű.
A „játékos szóképzés” – új képzők alkotása, meglévők szokatlan alkalmazása is fontos szerepet játszik efféle kifejezések létrejöttében: nyámész, nyivászka, baksi, buksi, töksi, maflacsek stb. Sűrűn találkozunk hangutánzó, hangfestő szavakkal ebben a fogalmi körben (talán a dadogás, artikulációs hibák utánzásaként): gyagya (hasonlóan a gagyog, gyagyog szavakhoz), tütü, lülü, totoma stb. Sok ikerszó fordul elő ebben a csoportban: nyámnyám, egye-bugya, sedre-bedre stb. Tekintélyes mennyiségű a „fél” melléknévvel alkotott, eufemisztikus összetételek száma is ebben a jelentésben: félbolond, félkótya, félneder stb.
Fotó: unsplash
Személynevekből is keletkezhettek ’ostoba, bolond’ jelentésű kifejezések: bolond-mihók, guba-jakab, süsü-bence, de igazán gyakran az állatok elnevezései (liba, borjú, szamár, tulok) vagy kisállatok megnevezései (baca, burnyasz, bédó ’kisborjú’) szolgáltak a névátvitel alapjául.
„Hülye” szavunkat Gombocz Zoltán a hül, elhül igéből eredeztette, korábbi értelme tehát ’elhülő, szájtátva bámuló, elámuló’ lehetett, ebből alakulhatott ki ’bamba, ostoba’ jelentése (hasonlóan a bámész, tácsó, táti-szájú kifejezésekhez). Szintén névátvitellel formálódhatott a „buta” szó is az eredeti ’tompa, életlen’ jelentésből, vagy az elmúlt évtizedekben sajátos pályát befutó „böszme” tájszó, amely korábban ’fatuskó’-t jelentett. Sok idevonható tájnyelvi kifejezés korábban ’használhatatlan, silány’ értelmű szavakból keletkezett: ilyen a csipisz, gyatra, puruttya, tepelák stb. Természetesen több esetben is kerültek a magyarba idegen nyelvekből ’buta, ostoba’ jelentésű szavak: a „mamlasz”, vagy a „bibasz” szláv nyelvekből, a „stupid” a latinból, a „mesüge” a jiddisből, a „dilis” vagy „dilinyós” a cigányból.
