Dresch Mihály a pár éve alapított, 2017-ben Forrásból című albumukkal debütáló Dresch Vonós Quartetbe fiatal népzenészeket vont be, tovább erősítve napjaink egyre izgalmasabb, sokszínűbb és különösebb fúziós áramlásait, ismét a dzsessz és a népzene forrásához járulva. Most a formáció második lemezét vehetjük kézbe, az Ongakut – ahogy a cím is sugallja, a fenti stiláris együttállás meg van bolondítva némi orientalista ízzel; a Kárpát-medencei etnodzsessz eltáncol Kelet felé. A már számos koncertet megélt Quartet tagsága is megújult valamelyest, Dresch Mihály mellett az Ongakun hallhatjuk még Csoóri Sándor brácsa- és tamburajátékát, Zimber Ferenc cimbalmát, Bognár András bőgőjét, illetve a Fennsík című, gyimesi keserves átdolgozásában Lőrincz Hortenzia gyönyörű énekét.
Különleges album ez: mind a tradíciók és hangulatok ötvözésében, mind a témák és motívumok ötletességében és frissességében, no meg a hangszeresek virtuozitásában lehet gyönyörködni, vagyis éppúgy való vájtfülű ínyenceknek, mint egyszerű zenehallgatóknak, akik mondjuk vezetés közben szeretnének egy kicsit osztott figyelemmel is elábrándozni (meddő, ám becsülendő igyekezet ilyen jó zene mellett, szóval csak óvatosan). A gondolati háttérről s egyben az ihletett pillanat titkáról is vall Dresch Mihály a lemez kísérőszövegében: „Japánul az ongaku zenét jelent. Kínaiul ez az írásjegy egy jellel különbözik az orvosságtól. Egy próba alkalmával, mikor még nem kapott végleges nevet ez a kompozíció, megszólalt bennünk a keleti kultúrák felé mutató hangulat. Magyar gondolkodással is könnyen összeköthető e két fogalom. A zene és a lélek kapcsolata nem újszerű gondolat, jótékony hatását már az ókori görögök is felismerték.”
Dresch egyébként ezúttal is megszólaltat fafúvóst, rézfúvóst egyaránt, hallunk basszusklarinétot, szopránszaxofont, furulyát, a moldvai csángó kavalt, illetve a maga föltalálta, szaxofonbillentyűkkel megszólaltatott, népi furulyára emlékeztető fafúvóst, a fuhunt. Akad a lemezen vidám tempózás, mint a nyitó Ritka sűrű, kedélyes csárdában busongás, mint a Ha elmegyek… és pszichedelikus álmodozás is, mint a Fennsík. A címadó Ongakuban pedig mindez egyben: az álmodozás vágtatós vadulásba megy át, a tempós középrészben eksztatikus, olykor dühödt, méltatlankodó vagy csodálkozó szaxofonfutamokkal és -sikolyokkal, aztán a levezetőben megint visszarévülünk a meditatív szemlélődésbe.
