Zabla a mestergerendán

Vöröstón, e Balatonfüredtől tizenhat kilométerre eső, takaros településen nincs skanzen, az épület sem helyi­ múzeum, amely előtt állunk, hanem Kovács János lakóháza. A kőművesmester a hagyományos Balaton-felvidéki építészet avatott ­ismerője, úgy emlegetik mint az öreg házak doktorát.

Kovács János a felújított háza előtt. A romokból (lenti kép) csodát varázsolt Fotó: Mirkó István Forrás: Mirkó István

Tisza, a fekete border collie keverék jelzésére hetven felett járó, ám a koránál jó tíz évvel fiatalabbnak látszó férfi jelenik meg az udvaron. Ő a helyiek által csak Johnnie-ként emlegetett mester, aki Balatonfüredről hozta magával a becenevét: pályakezdő kőművesként a napi munka után be-betért az Annabella bárba, hogy felhajtson egy pohárka whiskyt, és ilyenkor rendszerint Johnnie Walkert rendelt. Az alig százlelkes falu egyik ismert alakja harmincöt éve él a településen. A Fejér megyei Mezőföldön született és nőtt fel. Már általános iskolás korában lenyűgözte az épületek felhúzásának, átalakításának vagy bontásának látványa, úgyhogy egy idő után nemcsak nézte mindezt, hanem segítőként maga is csatlakozott egy maszek kőműves csapatához.

Bolondok vagy gazdagok?

Tizennégy éves korában ipari tanulónak jelentkezett, a szakmunkásvizsga után letette a mestervizsgát is, majd kiváltotta az iparengedélyt. Ekkor már Balatonfüreden élt, és a helyi termelőszövetkezet építőrészlegénél volt állása. Előfordult, hogy megsértett egy-egy, a korban uralkodó szabályt vagy éppen tabut. Egyszer egy Balatonudvariban folyó építkezésen – szakmai kérdések kapcsán – nézeteltérésbe keveredett egy férfival, aki utána odavágta neki: ne gondolja, hogy ennyivel el van intézve. Néhány nappal később hívatták Veszprémbe, a járási iparügyi osztályra.

– Kezdetben el sem tudtam képzelni, miről lehet szó, aztán kiderült: panasz érkezett rám, miszerint ötfős segédcsapattal dolgoztam az előírt kétfős helyett, meg ilyenek. Az a férfi Udvariból – aki egyébként a veszprémi párttitkár sofőrje volt – beváltotta a fenyegetését, és a hatóság figyelmébe „ajánlott” – idéz a múltból Johnnie. A kezdetben jelentéktelennek tűnő összetűzés odáig vezetett, hogy vissza kellett adnia az iparengedélyét. Márpedig anélkül nem dolgozhatott tovább az építőiparban, vagyis hivatalosan „kmk”, azaz közveszélyes munkakerülő lett belőle.

Kovács János a felújított háza előtt. A romokból (lenti kép) csodát varázsolt
Fotó: Mirkó István

Ekkoriban határozta el, hogy elköltözik Balatonfüredről. Amikor átautózott Vöröstón – amelyről korábban azt sem tudta, hol van –, a főútról észrevette ezt a parasztházat. Jó kétszázötven évvel korábban, az első sváb telepesek érkezésének idején emelték, az 1980-as évekre gyakorlatilag romhalmazzá vált. A szomszéd kezdetben meg sem akarta adni neki a tulajdonos címét, egyre azt kérdezgette: miért akarja megvásárolni, amikor inkább le kellene dózerolni? Johnnie azonban ragaszkodott a vételhez. Végül mintegy ötvenötezer forintért került birtokába az épület, ami még akkoriban is alacsony összegnek számított, bár a helyiek erősen furcsállták, hogy akad, aki ennyit is ad érte.

– Azt gondolták rólunk, vagy bolondok vagyunk, vagy gazdagok! – egészíti ki a felesége, Iza.

Johnnie azonnal nekilátott új otthonuk lakhatóvá tételének. Az erősen elöregedett, teljes cserére szoruló tetőszerkezettel kezdte, majd a ­lakószoba kialakításával, a fűtést biztosító kemence felújításával folytatta. És bár csaknem azonnal beadta az iparengedélye megújítása iránti ­kérelmet, hosszú ideig nem kapott rá választ. Ez idő alatt állattartásból élt, s gazdálkodni kezdett a privatizáció kezdetén helyben vásárolt földjein.

– Falun nőttem fel, gyerekként gyakran segítettem a szüleimnek a földeken és az állatok körül, így nem okozott gondot a váltás! – mondja.

Mindeközben szakított magának időt, hogy elkísérje egy-egy útjára Zákonyi Ferencet, a Balaton kutatójaként ismert művelődéstörténészt és néprajztudóst, akinek nevét ma utca viseli Füreden. A környéket járva, az épületeket figyelve, alapvetően autodidakta módon a tradicionális Balaton-felvidéki építészet szakértőjévé vált – és nem csak az elméletet tekintve. „Svarcban” olykor elvállalta egy-egy kemence felújítását vagy téglából rakott tűzhely elkészítését, így gyakorlati tudásáról többen meggyőződhettek – igaz, ekkor még csak szűk körben. Hétévi várakozást követően, a kilencvenes évek elején ismét megkapta az iparengedélyt, és immár nem volt hivatalos akadálya, hogy kőművesként folytassa.

A környéken négy teljes lakóház, valamint a barnagi kálvária köszönheti neki régit idéző, új formáját, de a nádasdladányi Nádasdy-kastély renoválásánál is szerephez jutott.

Fotó: Mirkó István

Szablya és elbocsátólevél

– Nem igazán tudták, hogyan kell megrakni egy csehsüvegboltozatot, hát megtettem nekik – említi Johnnie szerényen. Számára amolyan belső parancs, hogy amit lehet, eredeti formájában kell visszaállítani, de a legfontosabb, hogy az adott épület, épületrész, berendezési tárgy, műszaki megoldás működőképes legyen.

– Ma már úgyszólván bárki el tud készíteni egy rakott tűzhelyet, amely szemre a régiek pontos mása. Ám hogy meggyullad és rendesen leég benne a fa, ahelyett, hogy csak füstölne, az már korántsem biztos! Holott ebben áll az igazi szakértelem! – összegzi mestersége lényegét.

Kíváncsi voltam, milyen a mester kvártélya, akit a kétezres évek elejétől kezdve helyben már csak úgy emlegettek: az öreg házak doktora. Nos, a maga felújította és berendezte, egykori sváb parasztház, amelyben annak idején legalább három generáció lakott, most csak neki és a feleségének ad otthont. A lakószoba talaját kétszer égetett, vörösesbarna padlóburkoló téglák sora borítja, a fejünk felett futó mestergerendáról díszes zabla csüng alá. A bejárati ajtótól jobbra egy, az 1890-es évek végén kelt katonai végelbocsájtó levél függ a falon. Ez az a díszes kiállítású, terebélyes irat, amelyet egyes katonadalok leszerelőlevélként emlegetnek. A dokumentum szomszédságában egy szablya – a mester nem sokkal azután bukkant rá, hogy ideköltözött, és szétnézett a padláson. Bal kéz felé indulva feltűnik egyik specialitása, a téglából rakott tűzhely. Továbbmenve – az egykori kamrából kialakított, modern konyhán át – abba a térrészbe jutunk, amely annak idején főző- és füstölőhelyiségként szolgált.

– Amikor megvettük, a mennyezetéről potyogott a korom. Annyi szenes bablevest senki sem ehetett, mint az itt lakók, de amióta lekentem, nem hullik róla semmi – említi. A hajdani tisztaszoba jelenleg háló. A mennyezet ezúttal is említést érdemel: felülete nem sík, hanem bemélyedő, enyhén homorú. Ez a csehsüvegboltozat, amelyhez hasonlót Johnnie a nádasdladányi kastélyban is készített – magától értetődő módon alátámasztás és sablon használata nélkül, hisz a korabeli építészek nagykönyvében úgy volt megírva. Odalent, az egykor bor és zöldség tárolására használt, boltíves pincében gumiabroncsok – traktorbelsők – lógnak egy felfüggesztett csőről. Alattuk négyszögletes dézsában virágokkal és egyéb motívumokkal díszes, töredezett kődarabok: a korábbi munkákból hátramaradt vakolatminták. Johnnie leguggol hozzájuk, kiemel egyet:

– Kőzúzalék, márványpor és oltott mész felhasználásával készítettem. E három anyagot összekeverve sűrű szemszerkezetű, kiválóan formálható massza keletkezik, amely megszilárdulása után egységes mészkővé alakul – mondja.

– A maiak cement és ilyen-olyan műanyagszármazékok segítségével oldanák meg a feladatot. Ebben az esetben a végeredmény jóval kevésbé lenne időtálló. Hiába, ilyenkor jön jól az anyagismeret!

Arról, milyen munkát végez egy ilyen szakértelemmel rendelkező mester, egyik korábbi megbízója, Szilágyi András mesél. A jelenleg a nyolcvanas éveiben járó férfi a Segesvárhoz közeli Szászmedgyesen született, a hetvenes években Hamburgba került, ahol sebészfőorvos lett. Mivel elhatározta, hogy nyugdíjas éveit Magyarországon fogja tölteni, a nyolcvanas évek végétől kezdve többször is ideutazott, hogy megtalálja leendő otthonát. A kilencvenes évek elején Barnagon járva megpillantotta a jelenlegi otthonául szolgáló házat, és rögtön tudta: ez kell neki, nem másik! Megvásárolta hát az alaposan lelakott épületet, majd – a környékbeliek tanácsára – felkereste Johnnie-t, hogy a rendbehozatal lehetőségeiről érdeklődjön nála.

Fotó: Mirkó István

„Na, eszeljünk!”

Johnnie a bemutatkozás után pár perccel már a ház kialakítását méltatta, s a tornác oszlopait kezdte emlegetni. Az újdonsült tulajdonos erre megjegyezte, hogy egyetlen oszlopot sem látott. Johnnie csak somolygott: várja ki a végét. Aztán megjelent Barnagon, egy kőművesszerszámmal megkopogtatta a ház frontját tagolatlanná tévő falat, melynek lebontása után láthatóvá is váltak az oszlopok – korábbi gazdáinak egyike befalaztatta!

Szilágyi András megbízott egy vállalkozót az épület felújításával, megkérte Johnnie-t, hogy tartsa a szemét az építkezésen, majd visszautazott Hamburgba. Aztán történt valami: – Épp műtéthez készültem, amikor szólt az egyik nővér, hogy telefonon keresnek. Már bemosakodtam, majd az operáció után, mondtam neki. Magyarországról érkezett a hívás, jelezte. Jó, akkor tartsák a fülemhez a telefont, kértem – meséli a nyugalmazott főorvos. – Johnnie volt a vonalban. Amiatt bosszankodott, hogy azok a marhák – a vállalkozó emberei – kidobták a régi, rézzel készült herkelikat! Azóta persze megtanultam, mi a herkelik – a tetőn hagyott szellőzőnyílás –, de akkor csak annyit tudtam mondani: sejtelmem sincs, miről beszél, de este visszahívom. Ezek után persze Johnnie vette át a felújítási munkát.

– Szigorú elvei voltak, és nem engedett belőlük: a padló csak téglából készülhet, a falak csakis mészborítást kaphatnak, a fürdőszoba pedig nem lehet mennyezetig felcsempézve, mert úgy a régi falak nem tudnak szellőzni. Ha valami miatt elakadt, annyit mondott: „Na, eszeljünk!”, ezzel leült, gondolkodott egy sort, majd a megoldást megtalálva folytatta. Bizonyos helyeken cintányért használt a vakolat felviteléhez, majd kisbicskát húzott elő, és kialakította rajta a virágdíszeket.

A nyugalmazott főorvos a kétezres évek elején költözött végleg Barnagra. Érkezésének körülményei mély nyomokat hagytak benne. Nemcsak azért, mert a végösszeg egyetlen fillérrel sem volt több az előzetesen kalkuláltnál, hanem azért is, mert amikor kiszállt az autóból, piros-fehér-zöld zászló lógott a padlásablakból, a hófehér homlokzat magyar koronás dísze mellett a felesége és a saját neve monogramja volt vakolatból kifaragva. – Amikor megláttam, kicsordult a könnyem! – emlékezik a doktor.

Johnnie mára eladta az állatait, ahogy földjeinek túlnyomó részét is – csupán ötvenöt hektárt tartott meg, takarmányfüvet termeszt rajta. Felújítással sem igen foglalkozik már, legfeljebb tanácsokkal szolgál, ha valaki igényli. ­Házának csinosítgatásáról viszont nem tud és nem is akar lemondani – egy ilyen épületben vagy körülötte mindig akad tennivaló.

– Ha kétszáz évem volna, mint egy teknősnek, talán sikerülne befejeznem – véli.

– Csak azért mondja, mert a közelmúltban csakugyan kapott egyet, és elirigyelte tőle az életkorát! – nevet a felesége, mire Johnnie nagy komolyan ránéz:

– Hát hogyne! Mi mindent készíthetnék még azalatt!