Zabla a mestergerendán

Vöröstón, e Balatonfüredtől tizenhat kilométerre eső, takaros településen nincs skanzen, az épület sem helyi­ múzeum, amely előtt állunk, hanem Kovács János lakóháza. A kőművesmester a hagyományos Balaton-felvidéki építészet avatott ­ismerője, úgy emlegetik mint az öreg házak doktorát.

Kovács János a felújított háza előtt. A romokból (lenti kép) csodát varázsolt Fotó: Mirkó István Forrás: Mirkó István

– Azt gondolták rólunk, vagy bolondok vagyunk, vagy gazdagok! – egészíti ki a felesége, Iza.

Johnnie azonnal nekilátott új otthonuk lakhatóvá tételének. Az erősen elöregedett, teljes cserére szoruló tetőszerkezettel kezdte, majd a ­lakószoba kialakításával, a fűtést biztosító kemence felújításával folytatta. És bár csaknem azonnal beadta az iparengedélye megújítása iránti ­kérelmet, hosszú ideig nem kapott rá választ. Ez idő alatt állattartásból élt, s gazdálkodni kezdett a privatizáció kezdetén helyben vásárolt földjein.

– Falun nőttem fel, gyerekként gyakran segítettem a szüleimnek a földeken és az állatok körül, így nem okozott gondot a váltás! – mondja.

Mindeközben szakított magának időt, hogy elkísérje egy-egy útjára Zákonyi Ferencet, a Balaton kutatójaként ismert művelődéstörténészt és néprajztudóst, akinek nevét ma utca viseli Füreden. A környéket járva, az épületeket figyelve, alapvetően autodidakta módon a tradicionális Balaton-felvidéki építészet szakértőjévé vált – és nem csak az elméletet tekintve. „Svarcban” olykor elvállalta egy-egy kemence felújítását vagy téglából rakott tűzhely elkészítését, így gyakorlati tudásáról többen meggyőződhettek – igaz, ekkor még csak szűk körben. Hétévi várakozást követően, a kilencvenes évek elején ismét megkapta az iparengedélyt, és immár nem volt hivatalos akadálya, hogy kőművesként folytassa.

A környéken négy teljes lakóház, valamint a barnagi kálvária köszönheti neki régit idéző, új formáját, de a nádasdladányi Nádasdy-kastély renoválásánál is szerephez jutott.

Fotó: Mirkó István

Szablya és elbocsátólevél

– Nem igazán tudták, hogyan kell megrakni egy csehsüvegboltozatot, hát megtettem nekik – említi Johnnie szerényen. Számára amolyan belső parancs, hogy amit lehet, eredeti formájában kell visszaállítani, de a legfontosabb, hogy az adott épület, épületrész, berendezési tárgy, műszaki megoldás működőképes legyen.

– Ma már úgyszólván bárki el tud készíteni egy rakott tűzhelyet, amely szemre a régiek pontos mása. Ám hogy meggyullad és rendesen leég benne a fa, ahelyett, hogy csak füstölne, az már korántsem biztos! Holott ebben áll az igazi szakértelem! – összegzi mestersége lényegét.

Kíváncsi voltam, milyen a mester kvártélya, akit a kétezres évek elejétől kezdve helyben már csak úgy emlegettek: az öreg házak doktora. Nos, a maga felújította és berendezte, egykori sváb parasztház, amelyben annak idején legalább három generáció lakott, most csak neki és a feleségének ad otthont. A lakószoba talaját kétszer égetett, vörösesbarna padlóburkoló téglák sora borítja, a fejünk felett futó mestergerendáról díszes zabla csüng alá. A bejárati ajtótól jobbra egy, az 1890-es évek végén kelt katonai végelbocsájtó levél függ a falon. Ez az a díszes kiállítású, terebélyes irat, amelyet egyes katonadalok leszerelőlevélként emlegetnek. A dokumentum szomszédságában egy szablya – a mester nem sokkal azután bukkant rá, hogy ideköltözött, és szétnézett a padláson. Bal kéz felé indulva feltűnik egyik specialitása, a téglából rakott tűzhely. Továbbmenve – az egykori kamrából kialakított, modern konyhán át – abba a térrészbe jutunk, amely annak idején főző- és füstölőhelyiségként szolgált.

– Amikor megvettük, a mennyezetéről potyogott a korom. Annyi szenes bablevest senki sem ehetett, mint az itt lakók, de amióta lekentem, nem hullik róla semmi – említi. A hajdani tisztaszoba jelenleg háló. A mennyezet ezúttal is említést érdemel: felülete nem sík, hanem bemélyedő, enyhén homorú. Ez a csehsüvegboltozat, amelyhez hasonlót Johnnie a nádasdladányi kastélyban is készített – magától értetődő módon alátámasztás és sablon használata nélkül, hisz a korabeli építészek nagykönyvében úgy volt megírva. Odalent, az egykor bor és zöldség tárolására használt, boltíves pincében gumiabroncsok – traktorbelsők – lógnak egy felfüggesztett csőről. Alattuk négyszögletes dézsában virágokkal és egyéb motívumokkal díszes, töredezett kődarabok: a korábbi munkákból hátramaradt vakolatminták. Johnnie leguggol hozzájuk, kiemel egyet:

– Kőzúzalék, márványpor és oltott mész felhasználásával készítettem. E három anyagot összekeverve sűrű szemszerkezetű, kiválóan formálható massza keletkezik, amely megszilárdulása után egységes mészkővé alakul – mondja.

– A maiak cement és ilyen-olyan műanyagszármazékok segítségével oldanák meg a feladatot. Ebben az esetben a végeredmény jóval kevésbé lenne időtálló. Hiába, ilyenkor jön jól az anyagismeret!

Arról, milyen munkát végez egy ilyen szakértelemmel rendelkező mester, egyik korábbi megbízója, Szilágyi András mesél. A jelenleg a nyolcvanas éveiben járó férfi a Segesvárhoz közeli Szászmedgyesen született, a hetvenes években Hamburgba került, ahol sebészfőorvos lett. Mivel elhatározta, hogy nyugdíjas éveit Magyarországon fogja tölteni, a nyolcvanas évek végétől kezdve többször is ideutazott, hogy megtalálja leendő otthonát. A kilencvenes évek elején Barnagon járva megpillantotta a jelenlegi otthonául szolgáló házat, és rögtön tudta: ez kell neki, nem másik! Megvásárolta hát az alaposan lelakott épületet, majd – a környékbeliek tanácsára – felkereste Johnnie-t, hogy a rendbehozatal lehetőségeiről érdeklődjön nála.

Fotó: Mirkó István

„Na, eszeljünk!”

Johnnie a bemutatkozás után pár perccel már a ház kialakítását méltatta, s a tornác oszlopait kezdte emlegetni. Az újdonsült tulajdonos erre megjegyezte, hogy egyetlen oszlopot sem látott. Johnnie csak somolygott: várja ki a végét. Aztán megjelent Barnagon, egy kőművesszerszámmal megkopogtatta a ház frontját tagolatlanná tévő falat, melynek lebontása után láthatóvá is váltak az oszlopok – korábbi gazdáinak egyike befalaztatta!

Szilágyi András megbízott egy vállalkozót az épület felújításával, megkérte Johnnie-t, hogy tartsa a szemét az építkezésen, majd visszautazott Hamburgba. Aztán történt valami: – Épp műtéthez készültem, amikor szólt az egyik nővér, hogy telefonon keresnek. Már bemosakodtam, majd az operáció után, mondtam neki. Magyarországról érkezett a hívás, jelezte. Jó, akkor tartsák a fülemhez a telefont, kértem – meséli a nyugalmazott főorvos. – Johnnie volt a vonalban. Amiatt bosszankodott, hogy azok a marhák – a vállalkozó emberei – kidobták a régi, rézzel készült herkelikat! Azóta persze megtanultam, mi a herkelik – a tetőn hagyott szellőzőnyílás –, de akkor csak annyit tudtam mondani: sejtelmem sincs, miről beszél, de este visszahívom. Ezek után persze Johnnie vette át a felújítási munkát.

– Szigorú elvei voltak, és nem engedett belőlük: a padló csak téglából készülhet, a falak csakis mészborítást kaphatnak, a fürdőszoba pedig nem lehet mennyezetig felcsempézve, mert úgy a régi falak nem tudnak szellőzni. Ha valami miatt elakadt, annyit mondott: „Na, eszeljünk!”, ezzel leült, gondolkodott egy sort, majd a megoldást megtalálva folytatta. Bizonyos helyeken cintányért használt a vakolat felviteléhez, majd kisbicskát húzott elő, és kialakította rajta a virágdíszeket.

A nyugalmazott főorvos a kétezres évek elején költözött végleg Barnagra. Érkezésének körülményei mély nyomokat hagytak benne. Nemcsak azért, mert a végösszeg egyetlen fillérrel sem volt több az előzetesen kalkuláltnál, hanem azért is, mert amikor kiszállt az autóból, piros-fehér-zöld zászló lógott a padlásablakból, a hófehér homlokzat magyar koronás dísze mellett a felesége és a saját neve monogramja volt vakolatból kifaragva. – Amikor megláttam, kicsordult a könnyem! – emlékezik a doktor.

Johnnie mára eladta az állatait, ahogy földjeinek túlnyomó részét is – csupán ötvenöt hektárt tartott meg, takarmányfüvet termeszt rajta. Felújítással sem igen foglalkozik már, legfeljebb tanácsokkal szolgál, ha valaki igényli. ­Házának csinosítgatásáról viszont nem tud és nem is akar lemondani – egy ilyen épületben vagy körülötte mindig akad tennivaló.

– Ha kétszáz évem volna, mint egy teknősnek, talán sikerülne befejeznem – véli.

– Csak azért mondja, mert a közelmúltban csakugyan kapott egyet, és elirigyelte tőle az életkorát! – nevet a felesége, mire Johnnie nagy komolyan ránéz:

– Hát hogyne! Mi mindent készíthetnék még azalatt!