Gyors, mint a fény

A Baranya megyei Geresdlak ma leginkább arról nevezetes, hogy hétszázötven fős lakosságának közel húsz százaléka finn, így ez a gyökereit tekintve sváb település a magyarországi finn falu. Jelenlétüknek köszönhetően alaposan megváltozott a kistelepülés önképe is.

Pekka Staven és felesége, Sisko Saaristo, az Agár Pince tulajdonosai nagyra értékelik a táj szépségét és az emberek közvetlenségét Fotó: Bach Máté Forrás: Bach Máté

Évente két-három beköltöző

– Pillanatnyilag 35 család él itt – Geresdlak lakosságának mintegy húsz százalékát adva –, és minden évben két-három újabb költözik ide. Többségük ősztől tavaszig tartózkodik Baranyában, csupán négy-öt család költözött ide állandóra. Jellemzően a módosabb, értelmiségi rétegből kerülnek ki: a politikus-, orvos-, pedagógusszakma egykori képviselői éppen úgy megtalálhatók közöttük, mint nyugdíjas újságíró vagy tévéstúdió-vezető – mondja Habjánecz Tibor polgármester, aki immár negyedik ciklusát tölti a település élén.

A fizetőképes kereslet persze a helyi házak, telkek négyzetméterárának alakulásán is meglátszik: az utóbbi tíz évben harminc-negyven százalékkal ment feljebb. A finnek leginkább a 8–12 milliós árfekvésű ingatlanokat keresik, a hagyományos építésű parasztházakat a hozzájuk tartozó kerttel. A régebbi házak tetejét borító, újonnan felrakott hódfarkú cserepek általában arról árulkodnak, hogy ott már finnek élnek – ők ugyanis alaposan felújítják, rendbe hozzák ezeket az ingatlanokat, mielőtt beköltöznének.

Az Agár Pince tulajdonosai szintén finnek. Pekka Staven szülész-nőgyógyászként dolgozott a Finnország középső részén található, húszezer fős városban, Iisalmiban, a neje, Sisko Saaristo tanárnő volt ugyanott. Pekka a munkahelyén, a kórházban hallott először Geresdlakról – kollégája említette neki, mert nem sokkal korábban lett egy helyi ház tulajdonosa. Feleségével együtt ideutaztak hát, hogy körülnézzenek, és immár 2007 óta vannak jelen a település életében – az év egyik felét itt töltik, a másikat odahaza.

Pekka Staven és felesége, Sisko Saaristo, az Agár Pince tulajdonosai nagyra értékelik a táj szépségét és az emberek közvetlenségét
Fotó: Bach Máté

Hogy mi vonzotta őket ide?

– Az időjárás – mondja Pekka tökéletesen érthető magyarsággal. – Nálunk az év nagy részében sötét van és hideg. Melegebb vidéket kerestünk.

– Otthon lovakkal is foglalkoztunk egy kis tanyán, de volt egy kemény telünk: januárban végig mínusz harminc fok volt. Azután határoztuk el, hogy elköltözünk – teszi hozzá Sisko.

A falusias jelleg szintén kedvükre való.

– Finnországban a települések viszonylag nagy távolságra esnek egymástól, nemegyszer lakatlan vidék választja el őket – meséli Pekka. – Itt viszont mindenki ismer mindenkit, az emberek odafigyelnek egymásra, törődnek a másikkal.

Mindez összevág a már említett Mauri nyilatkozatával, aki korábban azt nyilatkozta az egyik internetes portálnak: nemcsak az tetszik neki itt, hogy köszöntik az utcán, jóval inkább az, hogy egyenesen azt mondják: „Jó napot, Mauri!”

Négylábú névadó

Mindezek mellett a táj, a dimbes-dombos baranyai környezet is kedvükre való. 2011-ben ezért is vásárolták meg ezt a szőlőt a hozzá tartozó épülettel együtt, amelyet aztán átneveztek Agár Pincének. A névadó nem más, mint a ház és a kert őrzője, a fehér szőrű, kávébarna foltokkal borított magyar agár, Valo, vagyis Fény.

– Azért hívjuk így, mert ha nyargalni kezd, nincs, aki utolérje. Gyors, mint a fény – mosolyog Sisko.

Valo egy fekete szőrű gordon szetterrel, Otsó­val – vagyis Medvével – osztozik a feladatokon. Az Agár Pincéhez tartozó, gondosan karbantartott tizenegy sor szőlőből főleg fehérbor és rosé készül, és a lakószoba falán függő oklevél tanúsága szerint a házaspár egyszer vörös kékfrankossal nyert a helyi borversenyen.

A birtok kemény „munkáltató”

– Odahaza nem terem meg a szőlő, így borkultúráról sem lehet beszélni. A finnek főleg vodkát isznak, esetleg sört. Ritkábban salmiakkit, ezt a szalmiákszesz-alapú italt, amely inkább csak a fiatalok körében népszerű – említi Pekka.

A házaspár nemcsak évi ötszáz liter bort köszönhet a szőlővel való foglalkozásnak – e mennyiséget bepalackoztatják, majd szétosztogatják a rokonaik, barátaik, ismerőseik között –, de azt is, hogy ilyen jól megtanulták új otthonuk nyelvét.

– Itt mindenki beszél németül – mi is –, a magyar bor elkészítésével foglalkozó szakirodalmat, szakkönyveket viszont magyarul akartuk olvasni, így nekiláttunk – mondja Sisko, majd felvesz az asztalról egy szakmunkát, amelynek címe: Szőlészet, borászat a kiskertben – Gyakorlati útmutató. Rajtuk kívül Geresdlakon még legalább nyolc finn család foglalkozik házi borászattal.

– A magyarok és svábok szabadulnának a szőlőtől, mert sok vele a dolog, ezért kivágatják a tőkéket, kiszedetik a sorokat. A finnek viszont felújítják a pincéket, belefognak a művelésbe, a termelésbe. Vagyis: jelenleg a finnek mentik meg a geresdlaki szőlőt! – mutat rá a polgármester.

Pekka megerősíti mindezt. Elmondása szerint a birtok olyan, mint a munkatábor: bőven ellátja őket tennivalóval. Ha mégis akad némi szabadidejük, azt általában a zene tölti ki. E vonzalmukról a lakóhelyiség falán függő, a férfi által készített gitár is tanúskodik. A hangszer láttán sorolni kezdjük az általunk ismert finn rock/metal együtteseket:

– Apocalyptica, Ensiferum, HIM, Korpiklaa­ni, Nightwish, Sonata Arctica…

Pekka bólint, ha hallotta már valamelyik csapat nevét, de azért hozzáteszi: ez egy másik nemzedék ízlése, nem az övé. A maga részéről Tunyogi Péter volt a kedvence, de szereti a Tankcsapdát is – felléptek Geresdlakon. Amúgy meg maguk is rendszeresen adnak műsort a faluban.

Ezzel előhúzza a mobiltelefonját, és megmutat egy rövid videót, amely a tavalyi szüreti mulatságon készült. Egy trió látható és hallható rajta – a formáció gitárosa Pekka, a harmonikás Sisko, a harmadik tag pedig énekel. A finn szám arról szól, mennyire örülnek neki, hogy a magyar nap alatt élhetnek, a refrénjét pedig valahogy így lehetne visszaadni: „A szívünkben vagy, Geresdlak”.

– Olykor magam is fordítok. Legutóbb Petőfi Sándor Szeptember végén című versét ültettem át finnre – említi szerényen Pekka. Némi unszolásra elárulja, anyanyelvén hogyan hangzik e cím: Syyskuun loppu.

De a finnek jelenléte más téren is érzékelhető: előbb az óvoda, majd a katolikus templom számára kezdeményeztek gyűjtést, és az ő adományaikból épült fel az óvoda épületében kialakított sószoba. A polgármester ezeknél is lényegesebbnek tartja, hogy testközelbe került hozzájuk az ezer tó országának kultúrája.

Hogy december hatodikán Joulopukki, a finn Mikulás látogat el a gyerekekhez, úgyszólván magától értetődő. Emellett két finn állami ünnepet is megülnek: a Kalevala napját (február 28-án), valamint a finn függetlenség napját (december 6-án). Előbbi annak emlékét őrzi, hogy Elias Lönnrot finn néprajztudós 1835-ben e napon jelentette meg a finn nemzeti eposz régebbi változatához írott előszavát; a második annak mementója, hogy 1917. december 6-án kiáltották ki Finnország elszakadását Oroszországtól, csaknem száztíz évig tartó orosz fennhatóságnak vetve véget ezzel.

Innen már csak egy lépés, hogy megtudjuk, miféle párhuzam fedezhető fel Dél-Karélia és Erdély sorsa között:

– Finnország kénytelen volt Dél-Karéliát részben átengedni a Szovjetuniónak, és e területi veszteséget nagyjából úgy élte meg, mint Magyarország Erdély elcsatolását – derül ki Pekka szavaiból.

Valónak és Otsónak elrendezni valója támad egymással, ugatásuk visszarángat bennünket a történelmi időkből a jelenbe. A házigazda a kutyák felé indul, hogy megnyugtassa őket, mi ezalatt megkérdezzük Siskót, hiányzik-e neki bármi Finnországból. Az asszony végigtekint a nyári verőfényben fürdő tájon s az asztalára tett távcsövön, amellyel a szántóföldön feltűnő őzeket és szarvasokat szokta figyelni az erkélyről.

Végül csak annyit mond: – A hó!

Kincsestár

Pachné Heltai Borbála doktori disszertációja érinti a geresdlaki identitás kérdéseit is. Kiderül belőle, hogy az ideköltöző finnek új képet alakítottak ki a faluról, amelynek következtében Geresdlak más, az eddigitől eltérő minőségben szerepel a nyilvánosság színterein. E narratíva leghatásosabb része a „kincsestár” metafora alkalmazása, vagyis a természeti és kulturális erőforrások előtérbe állítása.

E kép – az összefogás és az egységesség vonatkozásában – összhangban áll azzal, ahogy a helyiek eddig gondoltak magukra, ugyanakkor élesen eltér attól a korábbi képtől, amelynek középpontjában a munkahelyhiány okozta elnéptelenedés, valamint a falu lassú elöregedése állt – mutat rá az ELTE Bölcsészettudományi Karának PhD-se.