Ezt az ősi kenyértípust a XIX. század végétől a Dunántúlon és az Alföldön már csak böjtös ünnepre készítették, Erdélyben még később is lehetett találni rá példát. Nem tévesztendő össze ez az étel a kenyérlepénnyel, amely hasonló eljárással, de már kelesztett kenyértésztából készült, és a családok melegen, zsírral vagy tejföllel megkenve fogyasztották. Neve sokfelé lepény, a dunántúli területeken és Erdélyben langalló vagy langalli, a Dunától keletre többnyire lángos, északkeleten kenyérlángos volt. A lángos szó a „láng”-ból alakult -s képzővel, ez arra is utalhat, hogy készítésének eljárása némileg eltért a korábbi lepényétől.
Jó példa a tájszavak tovább élésének bonyolult változásaira, ahogy az olajban sütött lángos általánossá vált, és az utóbbi évtizedekben egyre népszerűbb „fesztiválétellé” lett langalló széles körben ismertté lett. Ezek a kifejezések keveredtek a múltban a teknőből összekapart tésztamaradékból sült hasonló tésztafélék változatos megnevezéseivel: ez az északkeleti területeken a vakaró, nyugatra a vakarcs, az Alföldön cipó, a Dunántúl középső részein a pompos, Somogy–Zala határán a bodag, bodak. Ezek a szavak a készítési eljárások módosulásaival együtt szoríthatták ki a lepénykenyér korábbi nevét, a pogácsa szót – de megőrizte azt a népmesék világa.
