Sokan sokféleképpen próbáltak az elmúlt másfél év során fogást találni a járványhelyzet és a vele járó bezártság lélektani hatásain. A humor az időszak egyik leghálásabb szelepeként szolgált, ám kevés maradandó, értékes alkotás született – holott milyen hálás téma is az, amely kortól, nemtől, faji, társadalmi és földrajzi hovatartozástól függetlenül a világon mindenkit érint valamilyen szinten, és mindenkinek van róla véleménye. Mémek szintjén működött a viccelődés, de a mélyebb rétegekbe valahogy a dalszerzőknek és a filmeseknek is beletört a bicskája, elég, ha csak a borzalmas Karanténmelóra vagy a 2020: Legyen már vége! című áldokumentumfilmre gondolunk. Szerencsére színre lépett Bo Burnham amerikai komikus, és magára zárta az ajtót egy évre Los Angeles-i otthonában, ahol berendezett egy stúdiót az egyik szobában, és egyedül kitalált, megírt, felvett és megvágott egy egész estés produkciót.

Bo Burnhamet a magyar közönség elsősorban az Ígéretes fiatal nő című, sokszorosan díjazott filmből ismerheti, ám ez a mindössze harmincéves fickó már tizennyolc éves kora óta alkot humoristaként, színészként és rendezőként is, műsorainak pedig fontos részét képezik a saját maga által írt és előadott dalok. Az Egyesült Államokban a standuposoktól jellemzően elvárják, hogy határozottan, olykor harsány módon beleálljanak a társadalmi kérdésekbe, nem tartva a komolyabb botrányoktól sem, Burnham viszont nem nagyhangú megmondóemberként lép a kamera elé. Stílusára alapvetően jellemző egy sokkal érzékenyebb és nem utolsósorban önreflektív hangvétel, ráadásul ezúttal kifejezetten személyes, befelé forduló utazásra invitálja nézőit. Klausztrofób élmény, másrészt viszont pont emiatt lehet vele olyannyira azonosulni.
A standup comedy nagyon is extrovertált műfaj, Burnham azonban ezzel az alapvetéssel teljesen szembemegy: ugyan sokszor nagyon vicces is tud lenni, a Benn jóval többet ad a felhőtlen szórakoztatásnál.
Egy művész önvallomása, bemutatja, hogyan tölti egyedül harmincadik születésnapját, vall pánikrohamairól és öngyilkossági gondolatairól: lépésről lépésre omlik össze. Intim pillanatokba enged betekintést. Burnham ugyanúgy szenved a bezártságtól, az emberi kapcsolatok hiányától, mint ahogyan mi szenvedtünk, de megmutatja azt is, hogy hogyan tudta felgyülemlő energiáit kreativitásba, alkotásba fojtani.