időjárás 31°C Huba 2022. augusztus 19.
logo

Kovács Zoltán: A helyszíni szervezők mérlegelésére bízzuk a fővárosi rendezvények megtartását

Meg kell a búzának érni…

Sebő Ferenc
2021.07.20. 15:05
Meg kell a búzának érni…

Sokszor emlegetjük, milyen szerencséje volt nemzedékünknek, hogy adódott néhány év, amelynek során a bimbózó revival mozgalom belekóstolhatott a valódi hagyomány életébe, láthatta működni a táncházakat, lakodalmakat, találkozhatott a még működő énekesekkel, zenészekkel, táncosokkal, azaz helyesebben hagyományban felnőtt éneklő, zenélő, táncoló normális emberekkel. Enélkül sohasem virágozhatott volna ki a revival mozgalom színpompás fája, a kommunikáció szentháromságából (beszéd-zene-tánc) az utóbbi kettő végleg fenn rekedt volna a színpadon, hogy ott sorvadjon el a szemünk láttára.

A hetvenes évek előtti politikai és társadalmi széljárások nemigen kedveztek e komplexitás fennmaradásának. A társadalom belső állapotát tükrözi már régóta az a jelenség, amellyel Bartók is találkozott, amikor nyilvánvalóan nagy tudású adatközlője azzal utasította el 1907-ben Székelyföldön, hogy „Nem éneklünk mi ilyeneket, nem vagyunk már szegények!”. De nem volt hiány kívülről érkező romboló ideológiákban sem, amelyek elmúlt (és elítélt) korszakok aktív propagandájának tartották a régi dalokat, táncokat. Még szerencse, hogy a nyelvünk megúszta, és nem mondtak le róla mondjuk a Rákosi-korszak miatt.

Az úgynevezett népművészet viszont rosszabbul járt. Gyanú lengte körül, és bizony mi abban nőttünk fel, hogy vagy a rendszer dicsőítése lett a feladata, vagy eleve nacionalizmust láttak a gyakorlásában. Megjelenését mindenesetre szüntelen fanyalgás kísérte, s ahogy Vitányi Iván fogalmazta meg: azzal vélték a legjobb szolgálatot tenni a nacionalizmus elleni küzdelemnek, ha lehetőleg még a nemzet szót sem vették ajkukra.

Így aztán nem csoda, hogy médiaszakembereink nem sokat bíbelődtek az akkor még mindenütt tetten érhető népművészeti jelenségekkel. Talán ez lehetett az egyik oka annak – mondjuk az érdektelenségen túl –, hogy számukra csak a legdrámaibb helyzetben lévő, fogatlan szerencsétlenek, a társadalom kivetettjei jelenthettek elég egzotikus témát; egy jó énekes vagy netán egy faluközösség még élő, hagyományos táncmulatsága egyáltalán nem.

Palóc népviseletbe öltözött fiatal asszony kisfiával a Nógrád megyei Hollókőn. Fotó: MTVA/Faludi Imre

Martin György így írta le ebbéli véleményét 1973-ban: „úgy érzem, hogy kollegáink (rádiósok, újságírók, filmesek) egyszerűen nem tudják átélni, átérezni, átérteni a népművészet művészi értékeit és erejét, ezért inkább azt az »érdekességet« tartják kiemelendőnek, hogy valaki ősz, öreg, kövér létére képes ugrálni stb. stb. Ha valakinek nincs szeme, akkor a kamera sem képes helyette észrevenni valamit.”

Pedig használatban volt még körülöttünk ez az évszázados nyelvezet élő valóságában. Az erdélyi Kallós Zoltán hívta fel a figyelmünket, akit Magyarországon először népballadák gyűjtőjeként ismerhettünk meg a hetvenes évek elején. Első erdélyi útjaink kalauza, a mezőségi hangszeres és vokális zene fáradhatatlan propagandistája volt. Úttalan utakon, hegyeken át vonszolt bennünket egy-egy folklóreseményhez, amely akkor még a természetes élet része volt. Alig hittük el, hogy ez a világ még létezik, s hogy ennek mi a részesei lehetünk. Mind csak azt hallotta az ember, hogy Bartók és Kodály mindent összegyűjtöttek, nincs már mit keresni falun.

Hová lett a magyar népdal? – tette föl a kérdést Breuer János az Élet és Irodalom hasábjain 1968-ban. És akkor berobbant a Balladák könyve 1971-ben, és mindenki megdöbbent, hogy a források még mindig élővizet buzognak. Kiderült, hogy Lajtha László nem temette a hangszeres széki zenét, hanem csak fölfedezte. A gondosan őrzött határon lassacskán átszivárgó magnetofonfelvételek tanúsága szerint nagyon is él még. A Mezőség más részeiről, Palatkáról, Vajdakamarásról, Ördöngösfüzesről, Bonchidáról is érkeztek híradások e fáradhatatlan gyűjtő, Kallós Zoltán révén, aki a mezőségi Válaszúton ebben a kultúrában nőtt fel, bennszülöttként ismerte, élte ezt a hagyományt, és küldte át Magyarországra a hatvanas évektől kezdve rögzített, fölbecsülhetetlen értékű szalagjait.

Mindezeket azért írtam le, mert voltak azért kivételek is. Ilyen volt például Székely Orsolya, Zolnay Pál asszisztense, aki első gyűjtőútjainkat és a kialakuló táncházat filmezte le. A nemrég elhunyt Szomjas György filmrendező pedig (filmművészi alkotómunkája mellett) fontos szerepet vállalt a revival népzene és a táncházmozgalom kibontakozásának, kifejlődésének filmes dokumentálásában. Varjasi Tibor, majd Dénes Zoltán operatőrökkel portréfilmeket készített a mozgalom legjelentősebb eseményeiről, adatközlőkről, revival zenészekről és szinte valamennyi táncháztalálkozóról. 1972 decemberében az ő autójával utaztunk Erdélybe, s csempésztük át közösen a román–magyar határon az első ütőgardont, Kallós Zoltán ajándékát. Azon az első nevezetes karácsonyi felfedező úton toppantunk be Széken Kali néni táncházába, ahol még javában folyt – eredeti funkciójában és Icsán klasszikus zenekarával – a mulatság. Ezek az élmények a rockzenerajongó filmrendezőre is nagy hatást gyakoroltak, úgyhogy ettől kezdve Szomjas gyakorta felbukkant a budapesti táncházakban feleségével, Ardai Ildikó textilművésszel, aki akkoriban a székely „festékes”-nek nevezett szőnyegek tanulmányozásával szintén „népies” vizeken evezett.

Első közös munkánk az 1972-ben forgatott Magyar vakáció című országimázsfilm volt, amely a hetvenes évek kissé megnyíló Magyarországát igyekszik bemutatni. A film zenéit (népzenei motívumok felhasználásával) a Sebő–Halmos-duó, valamint a Syrius együttes szolgáltatta. Szomjas elképzelése az volt, hogy az általunk játszott népzene majd megihleti a rockereket, de ez nemigen jött össze. Mint már annyiszor, a jazz és a kortárs zene fordulataival operáló zenészek nehezen tudtak kibújni jól begyakorolt sablonjaikból.

Betyáros kalandfilmjeinek első darabja az 1976-ban bemutatott Talpuk alatt fütyül a szél című volt. Szomjas nem utánozta az akkori amerikai westernfilmeket, hanem megkereste a jellegében hasonló magyar jelenségeket. A betyárvilág aranykora ugyanis nagyjából ugyanarra az időszakra esett, amikor a nomadizáló indiánok és a legelőket feltörő telepesek vívták harcaikat a Vadnyugaton. Gyuri tehát easternt csinált a westernből, így a country helyett eredeti magyar népzenére lett szüksége. Ő maga így mesélt erről Jávorszky Béla Szilárdnak:

„Amikor a Talpuk alatt fütyül a szél című filmem forgattam, Sebő Ferit kértem fel zeneszerzőnek. Aki kitalálta, hogy annak főcímdala a Kiszáradt a tóból mind a sár, mind a víz című archaikus pásztornóta legyen. Felmentünk az elképzelésünkkel Martin Györgyhöz a lakására, aki mondta, remek ötlet. Azzal levett egy könyvet a polcról, felütötte, és ott volt – nem hazudok – hetvenhat strófa ehhez. Úgyhogy kiválasztottam a 12-est, a 28-ast és a 42-est belőle, hogy nekünk ezek kellenek. Mindez jól érzékelteti a mozgalom mögötti tudományos hátteret, amire az egészet rá lehetett húzni. Sebő és Halmos voltak azok a kulcsemberek, akik megtalálták ennek a módját. Segített ebben, hogy egyszerre voltak zenészek és építészek. Egyrészt érezték a szívükben a zenét, másrészt értették, hogyan kell ezt felépíteni.”

Hírlevél feliratkozás
Nem akar lemaradni a Magyar Nemzet cikkeiről? Adja meg a nevét és az e-mail címét, és mi naponta elküldjük Önnek legjobb írásainkat.