Szétvert kútszobor

Ma már a historizáló és szecessziós építészet megőrzendő érték. Kellett ahhoz egy évszázad, hogy formáiban ne érezzünk erkölcsi problémát.

Múlt századfordulós budapesti bérház belső udvara dicstelen állapotban, 1984 Forrás: Fortepan/Makovecz Benjamin

Az utóbbi időben többször feltették nekem a kérdést, hogy miért nem építünk olyan házakat, mint régen. Bezzeg Ybl és kora épületei! Bezzeg a szecesszió! Azok szép házak voltak! Volt rajtuk tagozat, kovácsoltvas, szobor… Azt is feszegették, hogy miért fordultunk el ettől a csodás építészettől.

Valaha úgy járt a magyar társadalom a szecesszióval, mint az egyszeri magyar a trópusi országban a cukrozott tojáshabos tortával. Már a látványa is csodálatos; kékben és rózsaszínben játszó, megmerevedett csipkemantilla. A vaníliás íze mindent felülmúl. Legalábbis az első falaté… A negyedik falatnál már keressük a legrövidebb utat a klozet felé. Szakszerűbben fogalmazva a szecesszió gyors sikerét még gyorsabban csömör váltotta fel. És erkölcsi undor is.

Az első világháború előtti években az építészet egyre díszesebb, látványosabb, gazdagabb lett. Sokan úgy érezték, egyre pökhendibb is. Az elbizonytalanodott társadalom egyre kínosabbnak érezte minőségét. Egyre többen kerestek mást, újat, egyszerűbbet. A mutogatott gazdagság vált erkölcsileg elfogadhatatlanná. 1911-ben és 12-ben házakat terveztek és építettek át mintegy „menet közben”, hogy szerényebbek legyenek. A mai Erkel Színházat építése közben hangszerelték át látványos bécsies szecessziójából abba a bánatos sztálinvárosi kultúrház formába, amelyben végül is megvalósult.

Ma már a historizáló és szecessziós építészet megőrzendő érték. Kellett ahhoz egy évszázad, hogy formáiban ne érezzünk erkölcsi problémát. Mi már csak a finom részleteket és az épületeket díszítő képző- és iparművészeti alkotásokat látjuk. A „szégyenünkben lehajtott fejjel megyünk végig a városon a sok hazug eklektikus épület miatt”, a „szecesszió bántó díszítései” és a többi hasonló szólamot felváltotta a parttalan csodálat.

A historizáló és szecessziós építészet 1990 előtti negatív megítélését túl is tolta az a Rákosi- és Kádár-korban sulykolt szemlélet, amely szerint a XIX. század közepe – azaz a romantika – utáni építészet a kibontakozó kapitalizmus jelképeként esztétikailag és erkölcsileg egyaránt elvetendő. Ez a hétköznapokban úgy jelentkezett, hogy a korszak házainak helyreállításainál a kovácsoltvas, a terrazzo, stukkó, színes üveg és a többi dísz helyreállításának nem volt rezsióradíja. Nem érte meg pepecselni ilyesmivel. Az építésvezető tehát kipucoltatta ezeket az épületből! Egyszerűbb volt rombolni, mint helyreállítani. A munkásosztály jelen lévő tagjai ebben olykor túlzásokba is estek. Összetörték a kútszobrot is. Akkor már azzal sem volt gond. Csak néhány sör kellett hozzá. Mindezt a korabeli ideológia a háttérben csendben helyeselte; akkori felfogás szerint érték nem semmisült meg.

Most már szeretjük a régi formákat. Korunk építészete viszont mást kínál. Az építészet a XX. századra alapvetően megváltozott. Valaha a házak építésének műszaki oldala – alaprajz, szerkezet – rutin volt, amely nem érdemelt közfigyelmet. A homlokzat volt fontos, vagyis az „architektúra”, amely „beszélt”; kifejezte az építtető társadalmi és vagyoni helyzetét. A bonyolultabbá váló feladatok azonban egyre összetettebb alaprajzi rendszereket és egyre bonyolultabb szerkezeteket igényeltek. Új épülettípusok bukkantak fel; pályaudvar, áruház és így tovább. A tervezés súlypontja az architektúra felől eltolódott a műszaki megoldás felé. Ebből a nagyközönség annyit látott, hogy a homlokzatok egyszerűbbek és „igénytelenebbek” lettek. Pedig nem a minőség változott, hanem a tervezési logika.

Múlt századfordulós budapesti bérház belső udvara dicstelen állapotban, 1984
Fotó: Fortepan/Makovecz Benjamin

Korunk építészete a mi tükrünk, eszközeink „kor”-szerűek. Azért használunk acélt, karbont, üveget, táblás hőszigetelést és sok más hasonló anyagot, mert az ipari háttér ezt kínálja, és mert az építtetők kívánságait és a hatóságok műszaki követelményeit ezekkel tudjuk kielégíteni. Ha ezt nem tudjuk elfogadni, az nem azért van, mert ezek az anyagok idegenek, csúnyák, antihumánusak – hogy csak a hétköznapi kifogásokat soroljam –, hanem mert nem merünk szembenézni önmagunkkal.

Nehéz feldolgozni napjainkban a reánk zúduló sok változást és újdonságot. A nyomasztó jelen szüli azt az érzést, hogy régen minden jobb volt. Nem volt jobb, legfeljebb más volt, és főleg egyszerűbb és érthetőbb. Valaha terveztem számítóközpontot behemót szekrényekkel, operátori asztalokkal; ma a telefonomban lévő kisujjkörömnyi micro SD-kártyában több memória van, mint amennyi abban az építményben volt. Az ilyesmit nem könnyű megemészteni. És mindig ott a kérdés: mi jön még?

Egy zsűriben belém nyilallt a kérdés: mit is képviselek? Nem stílust vagy formát kérek számon a terveken, hanem az építészeti minőséget, amely elvben a funkció, a szerkezet és a forma egysége. De még évtizedek tapasztalata után is csak azt tudom mondani, hogy az általánosságokon túl ennek megítélése is személyes és szubjektív. Nincs olyan építészeti etalon, amelybe kapaszkodhatunk.

Művészettörténészek erre azt mondanák, nekünk nincs korstílusunk. De mindez nem a formán múlik. Választhatunk magunknak történeti formákat, korszerű formákat; megvalósításaik műszaki lehetőségei végtelenek. Még az sem igaz, hogy alkalmazásukban esztétikai vagy erkölcsi sorrend lenne – habár ezt sokan sugallják. Korunk műszaki környezete elől viszont nem menekülhetünk el. Amit kínál, azt használjuk fel tömegesen. Nem az a gond, hogy egy régebbi korszak formái most éppen jobban tetszenek, hanem hogy társadalmunk nem elég egységes ahhoz, hogy kora építészetét elfogadja önkifejezése eszközének. Nem a formán, hanem rajtunk múlik; ha bízunk magunkban, ha büszkék vagyunk eredményeinkre, akkor sikerünk és egységünk jelképét látjuk építészetünkben – bármilyen is legyen az! –, és múltunkat is reálisan értékeljük. Akkor minden a helyére kerül.

De vajon eljutunk-e egyszer ide?