Most már szeretjük a régi formákat. Korunk építészete viszont mást kínál. Az építészet a XX. századra alapvetően megváltozott. Valaha a házak építésének műszaki oldala – alaprajz, szerkezet – rutin volt, amely nem érdemelt közfigyelmet. A homlokzat volt fontos, vagyis az „architektúra”, amely „beszélt”; kifejezte az építtető társadalmi és vagyoni helyzetét. A bonyolultabbá váló feladatok azonban egyre összetettebb alaprajzi rendszereket és egyre bonyolultabb szerkezeteket igényeltek. Új épülettípusok bukkantak fel; pályaudvar, áruház és így tovább. A tervezés súlypontja az architektúra felől eltolódott a műszaki megoldás felé. Ebből a nagyközönség annyit látott, hogy a homlokzatok egyszerűbbek és „igénytelenebbek” lettek. Pedig nem a minőség változott, hanem a tervezési logika.
Fotó: Fortepan/Makovecz Benjamin
Korunk építészete a mi tükrünk, eszközeink „kor”-szerűek. Azért használunk acélt, karbont, üveget, táblás hőszigetelést és sok más hasonló anyagot, mert az ipari háttér ezt kínálja, és mert az építtetők kívánságait és a hatóságok műszaki követelményeit ezekkel tudjuk kielégíteni. Ha ezt nem tudjuk elfogadni, az nem azért van, mert ezek az anyagok idegenek, csúnyák, antihumánusak – hogy csak a hétköznapi kifogásokat soroljam –, hanem mert nem merünk szembenézni önmagunkkal.
Nehéz feldolgozni napjainkban a reánk zúduló sok változást és újdonságot. A nyomasztó jelen szüli azt az érzést, hogy régen minden jobb volt. Nem volt jobb, legfeljebb más volt, és főleg egyszerűbb és érthetőbb. Valaha terveztem számítóközpontot behemót szekrényekkel, operátori asztalokkal; ma a telefonomban lévő kisujjkörömnyi micro SD-kártyában több memória van, mint amennyi abban az építményben volt. Az ilyesmit nem könnyű megemészteni. És mindig ott a kérdés: mi jön még?
Szóljon hozzá!
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!