Világkocsma

Egy ideje mindent tűr a nyomdafesték. Egy bulvárlap legendás főszerkesztője mondta: „Lefelé az út még nagyon hosszú.”

Méghogy nem durvul a nyelvhasználat? Korábban élt egy mondás: „Bizonyos szavakat nem tűr a nyomdafesték.”

Egy ideje mindent tűr a nyomdafesték. Nincs kontroll.

Egy bulvárlap legendás főszerkesztője mondta: „Lefelé az út még nagyon hosszú.” A kereskedelmi televíziózás elszabadulása részben az információk szórakoztatónak mondott (olykor inkább sértőnek tekinthető) tálalásával vagy a valóságshow-nak nevezett műsorokkal végtelenül közönséges, korábban a nyilvánosságba soha be nem jutó tematikát és beszédmódot szabadított rá a közönségre. Persze azt mondják a szolgáltatók, hogy erre van igény. Kérdés, hogy ki alakította ki ezt az igényt.

Szerényi Gábor rajza

A nyelvi durvaság gyakran viselkedésbeli primitivizálódással jár együtt. A kávézós nem győzi magyarázni, hogy a kormányrendelet értelmében leülni csak védettségi igazolvánnyal lehet, anélkül csak elvitelre adhat kávét. „Miért nem lehet leülni? Akkor hol igyam meg?” – kérdez vissza a vendég. Cipőbolti eladótól hallom: „Több gombás lábat láttam már, mint egy bőrgyógyász. Kánikula van, az emberek nem hordanak zoknit, bejönnek cipőt próbálni, rájuk szólok, hogy csak zokniban, erre még nekik áll följebb.” Hihetetlen történetet mesél az egyik sportruházati cég területi felelőse. Előfordult, hogy a próbafülkét nyilvános vécének használták. Volt, hogy ruhába, volt, hogy cipőbe lett csomagolva, ami nem oda való. Egy gyorsétteremben dolgozó diákmunkás meséli, hogy reggelente, nyitáskor rendszeresen emberi ürüléket kell eltávolítania az üzlet ajtajából. Egy erre rendszeresített vegyülettel leszórják, az semlegesíti az ürüléket, de azért mégis… Ő egy gyorsétterembe szegődött, kellemes légkör, jó társaság, menő kaják – nem pedig ürüléktakarítónak. A gyorsétterem mellékhelyiségé­ben már mindent találtak: drogosok injekciós tűit rendszeresen, de ruhába csomagolt emberi ürüléket is. Nem messze ettől az étteremtől az aluljáróban van egy nagy élelmiszerüzlet. Ismerősöm hajnali vonattal jött Budapestre, otthon nem tudott reggelizni, gondolta, vesz valamit reggelire. Az ajtóban azonban egy tetemes ürülék díszelgett. Egész napra elment az étvágya. S ha már gyorsétterem, élelmiszerbolt, a kettő között van egy park. Az étterem dolgozói hajnali nyitáskor arra lettek figyelmesek, hogy a teraszon egy pár közösül. Nem zavarta őket a nyilvánosság. Dolguk végeztével a közeli parkba mentek egyéb dolgukat végezni. Mindez Budapest kellős közepén és mostanában.

Mondhatjuk, ezek elszigetelt esetek. De valamit jeleznek abból, hogy az emberi tartás, méltóság, önbecsülés mekkora zuhanásba kezdett.

Hogy sok minden durvul. Azt gondolnánk, hogy csak lecsúszott társadalmi rétegekről van szó. Pár éve történt, hogy vasárnap reggel a legnagyobb budapesti fürdő nem nyitott ki. A reggeli úszóknak a személyzet azt mondta, hogy az éjszakai buli nyomait kell eltakarítani. Az úszni vágyók érdeklődtek, mikor nyit az uszoda. Ma aligha, mondta egy dolgozó. Akik éjjel itt voltak, nem emberek, belecsináltak a vízbe.

Ilyenkor gondolkodom el azon, hogy vajon nem érkezett-e fordulóponthoz az evolúció. Hamvas Béla szerint igen: „Involúció és evolúció egybeesik”, vagyis a fejlődés és visszafejlődés egy. De vajon melyik a fő áramlat, melyik lesz a győztes?

Immár nyugdíjba készülődő óvónő ismerősöm meséli. Pályája kezdetén a gyerekek tudtak köszönni, öltözködni, kezet mosni. Ez már a múlté. A gyerekek többsége háromévesen minimális anyanyelvi tudással (kompetenciá­val), az illem, a társas viselkedési normák teljes hiányával, sokan éhesen, mosdatlanul és piszkos ruhában, a házilag elkészíthető ételek, az illemhely kulturált használatának ismerete nélkül érkeznek az óvodába. Az óvónők etetéssel és fürdetéssel kezdik a napot.

A nyelvészek hárítanak, dehogy durvul a nyelvhasználat; és az értelmiség is jórészt hárít.

Elszigetelt esetek ezek, vagy pusztán idős emberek sopánkodásai, akik mindig azt mondják: ­régen jobb volt, ma pedig minden rossz.­ Csak ne általánosítsunk! Nem tudom, meddig kell számlálni a szaporodó, elgondolkodtató eseteket. Egyébként egy társadalomkutató már a nyolcvanas években hányta a falra a borsót. Azt írta: nemzeti nagy szellemi-művészi teljesítményünket jelentő magaskultúra dolgában jól állunk, viszont a mindennapi életet, társadalmi együttélést lehetővé tevő, szabályozó megannyi beidegződésből, normából, értékpremisszából, gyakorlatból rosszul.

A mindennapi kultúra szintje közvetlenül és erősen hat a közösség s ezen belül minden ember életére, életének minőségére.

Hankiss Elemér már több évtizede felhívta a figyelmet: „a magaskultúra tekintetében fejlett, gazdaságilag közepesen fejlett, a mindennapi kultúra vagy viselkedéskultúra terén fejletlen vagy akár: elmaradott ország vagyunk. S ez az elmaradottság, mindennapi kultúránknak ez a leszakadása ma már olyan mérvű, hogy egyre inkább kerékkötőjévé válik a gazdasági-társadalmi fejlődés egészének is.” ­(Társadalmi csapdák) Azóta a helyzet kicsit tovább romlott. Ma azt mondanánk: durvult. Nyugodjunk bele, hogy lefelé az út még nagyon hosszú?

Kiemelt kép: Szerényi Gábor rajza