Majd Netflixen bepótoljuk? A kritikusok gyűlölik az év legkülönlegesebb filmjét, szerintünk érdemes a figyelemre

A Mágikus, merész, meseszép utazás nem hazudtolja meg a címét, és tényleg egy olyan utazásra hívja a nézőt, amiben csak nagyon ritkán lehet része, a filmről szóló hírek azonban inkább arról számolnak be, hogy az év egyik legnagyobb bukása, ami észrevétlen maradt a nézők előtt. Nos, ha lehet, mi ezen változtatnánk egy kicsit.

Mágikus, merész, meseszép utazás: Margot Robbie új filmjével csak kevesen tudtak mit kezdeni. Forrás: TMDb

David (Colin Farrell) komor ábrázattal lép ki az eső áztatta utcára, miközben az édesapjával folytat egy lehangoló telefonbeszélgetést. Épp indulna egy esküvőre, amikor az autóját kerékbilincsben találja, így keres egy autókölcsönzőt, ahol már a kaputelefonban is furcsa dolgok történnek, de főszereplőnk ekkor még nem is sejti, hogy milyen szürreális utazásra kényszerül csak azért, mert egy borús napon kerékbilincs került az autójára. Ez a Mágikus, merész, meseszép utazás legelső jelenetsora, egy forgatókönyvírói mesterkurzus, ami minden fontos információt elárul a főszereplőjéről és a film bonyodalmáról anélkül, hogy az különösebben tudatosulna bennünk, miközben észrevétlenül szórja a később még jelentőséget nyerő apró gesztusokat.

Kogonada meseszerűen harsány színekkel mosta el a valóságok közti határokat (Forrás: TMDb)

Margot Robbie küzd az Oscar-díjért

A Mágikus, merész, meseszép utazás forgatókönyve 2020-ban került fel az úgynevezett Black Listre, ami az iparági vezetők által legjobbnak tartott, legígéretesebb, de addig még le nem forgatott forgatókönyveket gyűjti össze, éves rendszerességgel. A listáról rengeteg, később anyagilag sikeres, Oscar-díjakban gazdag film valósult meg (Juno, Gettómilliomos, A király beszéde, Az Argo-akció, Spotlight – Egy nyomozás részletei), így a Sony a Berlinale februári filmipari vásárán (European Film Market) a versenytársakat megelőzve nem szégyellt ötvenmillió dollárt kifizetni Seth Reiss (A menü) forgatókönyvéért és a világméretű forgalmazási jogokért. Ez irreálisan nagy összegnek tűnhet, de a döntésben komoly szerep jutott Margot Robbie-nak is, aki a Barbie elképesztő sikerével a háta mögött komolyan érdeklődött a női főszerep iránt – a színésznőnek korábban Oscar-jelölést hozott a szintén a listáról megvalósított Én, Tonya című életrajzi dráma.

Magának a filmnek az elkészítése további 45–60 millió dollárt emésztett fel, ami már önmagában is nagyon nagy összeg egy ilyen – már bátran kimondhatjuk – rétegfilm esetében, de a producerek annyira bíztak a projektben, hogy teljes kontrollt adtak a rendezésre felkért Kogonadának. A dél-koreai származású rendező jelenleg az amerikai független filmes színtér egyik legünnepeltebb alkotója, aki filmjeinek (Columbus, Búcsú Yangtól) egyedi vizuális esztétikájával, meditatív hangulatával és a lassú, szemlélődő történetmesélésével hívta fel magára a figyelmet. Utóbbit ezúttal a készen kapott forgatókönyv kedvéért elhagyta, a film rengeteg cselekményt sűrít magába, és hangulatában is sokkal harsányabb Kogonada korábbi alkotásainál.

Margot Robbie-nak a Mágikus, merész, meseszép utazás az első filmszerepe a Barbie óta (Forrás: TMDb)

A stúdió viszont feltehetően nem nagyon tudta, hogy mit kezdjen az elkészült filmmel, mivel azt az egész díjszezont kihagyva csak most szeptemberben küldte moziba, márpedig az ilyen szerzői hangvételű filmeknél jelentős előnyt jelenthet, ha a fesztiválokon jó híre megy. Valószínűleg azonban a Sonynak lehetett igaza, mivel a mű most szeptemberben nemcsak hogy bődületesen alacsony bevételi számokat produkált (nyolcmilliós globális nyitóhétvége), hanem elmarasztaló kritikákat és nézői visszajelzéseket is. Magyarországon még a sajtónak sem vetítették le.

David a már említett esküvőn találkozik Sarah-val (Margot Robbie), akivel aztán tényleg közös utazásra indul pár mágikus ajtón keresztül, útközben pedig Phoebe Waller-Bridge GPS-hangja vezeti őket. Az utazás olykor kellemetlen szembenézéseket is megkövetel tőlük, és Sarah egy ponton hisztérikusan kiborul, miszerint nem érdekli semmi, csak haza akar menni – avagy el akar menekülni. Ez a GPS viszont kicsit mégiscsak úgy működik, mint a valóság: magasról tesz az akaratunkra, és mindig úgy görbíti a dolgokat, ahogyan ő jónak gondolja, miközben egyáltalán nem szeretné a vesztünket, sőt!

A szerelmes road movie-t viszont nem véletlenül fogadta értetlenkedve a közönség, mivel az sokat vár a nézőjétől, és a GPS-hez hasonlóan más szabályok szerint játszik, mint amit megszokhattunk egy átlagos történettől. Ám az emberi gondolkodás meglepően sokrétű és kifinomult, és erre épít az alkotás is. A film egy folyamatos formai játékot űz, ami felerészben felfüggeszti az általános valóságérzékelést, és fokozatosan dobja le magáról a hagyományos történetmesélés láncait, csak a legszükségszerűbb, legfontosabb szabályokat tartja meg. A közepére már olyan jeleneteket is megenged magának, amik a racionalitás logikájával teljesen megmagyarázhatatlanok, helyette az emlékek ingoványos világát és az álmok szabálytalanságát idézik (például Sarah egyszer csak egy mélyinterjút imitálva a kamerába kezd beszélni, egy jelenetben külön asztalnál ül a két szakítás előtt álló pár, majd hirtelen már egy asztalnál foglalnak helyet mind a négyen, David a saját apja helyére kerül stb.).

A forma elvontsága azonban érdekes módon nem megnehezíti, hanem könnyíti, kiegészíti az értelmezést. A koncepció lényege felfüggeszteni az időt, a teret, néha akár a szerepeket is, kinézni a matéria és a tudat bántó korlátoltsága mögül, hogy elmerülhessünk a dolgok lényegé­ben.

Ez amellett, hogy érdekes, ebben a formában roppant szórakoztató is, mert a filmnyelvi kaotikusság ellenére a történet végig követhető, érhető. Ha a GPS-es autókölcsönző mágikus működésén kezdünk el agyalni filmnézés közben vagy a múltba vezető titkos ajtókat vesszük túl konkrétnak, esetleg értetlenkedve fogadjuk, hogy a főszereplők miért fogadják el kérdés nélkül a szürreális élményeiket, tévúton járunk, mivel ez épp olyan lehetetlen, hiábavaló, így fölösleges is, mint ésszel felfogni a transzcendenciát, a mágiát vagy a végtelent. A film valódi cselekménye egy teljesen másik szinten, a tudattalanban játszódik.

Margot Robbie és Colin Farrell közös filmje az év egyik legnagyobb bukása (Forrás: TMDb)

Ugyanakkor sokkal többről van itt szó, mint a traumák felidézéséről, amivel az előzetes (szerintem sikertelenül) próbálja megnyerni a nézőt. Ez a meseszép utazás sokkal inkább szól arról, hogy a hősök bátorságot gyűjtenek vállalni a rizikót, a sok szerep között rálelnek saját magukra, és kibújnak a múlt hitrendszerei alól. Tehát nem annyira meditatív vagy terápia jellegű, mint inkább cselekvő, ami a fentebb hosszan taglalt formai játék ellenére egy lépéssel közelebb hozza a kommersz filmekhez, ugyanakkor eggyel távolabb a lila ködös és kiforratlan vagy szabálytalan szerzői kísérletektől. Talán épp ez az a senkiföldje, ami miatt senki sem érzi magának a filmet, de én is csak találgatok.

A sok absztrakció mellett a filmben rengeteg mindent ki is mondanak, amitől hathatna konyhafilozofikusnak, de éppen ez a nagy leleménye: a mondatok a kontextus és a forma által nyerik csak el a valódi jelentésüket. 

A már említett szakításjelenet egy szemléletes példa, amikor a két pár váratlanul egy asztalhoz kerül, és így a keresztben kimondott mondatok már egymásra is reflektálnak. Nagyon ritka, hogy egy író és egy rendező ilyen szélsőséges módon használja ki a filmnyelv – elsősorban a vágás és a térrendezés – nyújtotta lehetőségeket. Margot Robbie karakterének anyja egy ponton megfogalmazza a film tételmondatát, miszerint nem úgy van az, hogy futni kell a boldogság után, és akkor elégedettek lehetünk, hanem épp ellenkezőleg, az elégedettség hozza magával a gyümölcsöket. Ez a filmből kiragadva könnyen csak bosszantó szerencsesüti-bölcseletnek tűnhet, de a kontextus, amiben ezt egy kimerült, magányos nő mondja a szenvedő, kiutat kereső lányának, sok-sok évvel a halála után, átélhetőbbé teszi és elmélyíti a jelentéstartalmat.

A Mágikus, merész, meseszép utazás bukása ellenére az év egyik legkülönlegesebb filmje (Forrás: TMDb)

Jó színészek nélkül ugyanakkor összedőlne az egész építmény, de Colin Farrell és Margot Robbie könnyedén életre keltik a kiábrándult szerelmeseket, akik között már első pillantásra forr a levegő. A karaktereiknek nem kell megismerniük egymást, mert a színészi játéknak köszönhetően a nézőnek már az első pillanatban is világosak a viszonyok, a karakterek viszont még tele vannak félelmekkel, eltántorító gondolatokkal, és amikor elindulnak azon a „meseszép úton”, az pont arról szól, hogy kicsit megtalálják magukat, nem pedig arról, hogy megtalálják egymást.

A film majdnem végig sikerrel fokozza az abszurd formai-tartalmi játékát, de a legvégén már megelégszik pár fontos tétel kimondásával, ami kicsit kevésnek hat ennyi pezsgő játék után. De az, hogy ez a film ekkorát bukott, nem a filmről árul el sokat, hanem inkább a cinikus világunkról, amiben élünk.