A réz, a tűzvész és a farkasok városa

A réz és a tűzvész városa. Így emlegetik a norvégok az ország egyik legszebb települését, Rørost, amelynek szépségével nehéz betelni. Persze kérdezhetnénk, mi a csodálatos egy XVII. században épült bányászvárosban? Aki látta, tudja a választ, aki viszont sosem járt ott, olvassa el ezt a beszámolót, s nézze meg képeinket. Szinte biztosak vagyunk abban, hogy útnak fog indulni. Norvégia leghíresebb bányavárosának, Rørosnak a rusztikus bája, ötvözve a természet szépségével tényleg feledhetetlen.

Røros, Norvégia legfestőibb bányavárosa Fotó: Lantos Gábor

Egy pásztorfiú fényes követ talált

1644-et mutatott a naptár. Abban az évben, amikor az olaszországi Cremonában megszületett Antonio Stradivari olasz hegedűkészítő, Rørosban egy Hans Olsen Aasen nevű pásztorfiú a birkáit őrizte. Az egyik nap különös, fénylő követ talált. Hazavitte, s kiderítette, hogy magas réztartalmú ércet lelt. Ez indította be a rézbányászatot és ez vezetett Røros megalapításához. A norvégok nagyon büszkék erre, meg arra is, hogy ezt követően 333 éven át megállás nélkül bányászhatták a rezet. Egészen 1977-ig.

A város, amely a réznek köszönheti létezését (Fotó: Lantos Gábor)

A bányatulajdonosok között Karen Borchgrevink nevét érdemes felidézni, aki férje halála után özvegyként és nőként irányította a termelést. A legenda szerint sokkal keményebb vezetőként dolgozott, mint férje tette. A hegyek gyomrából kibányászott rezet lovas szánokra rakták, s telente így vitték a város felé. Ezt a rézkaravánt sokszor támadták meg a farkasok. Számunkra elképzelhetetlen körülmények között, csontig hatoló hidegben kellett ezt az utat megtenni. Ez volt az a hagyományos rézút, ami a mai napig tovább él. Minden év februárjában szánok százai jelennek meg itt, s indulnak meg a központ felé, így emlékezve a régi nagy bányászőskökre. A Rørosmartnan, azaz a híres téli vásár 1854 óta minden év februárjában kerül megrendezésre. Ehhez csak a svédországi, jokkmokki vásárt lehet hasonlítani, amely a számik (lappok) 1605 óta folyamatosan megtartott, háromnapos kézműves piaca. Jokkmokk és Røros időben és térben is messze van egymástól, de az agóra mindent és mindenkit összehoz. 

A XVII. századan épített bányaváros ma is autentikus, annak ellenére, hogy több alkalommal is tűzvész pusztított a településen. Mivel a város házai szinte egészében fából épültek, mindig is óriási veszélyt jelentett, ha felcsaptak a lángok. 1678-ban a norvég-svéd háború idején a svédek szándékosan gyújtották fel a várost. A Rørosban élők az ország legállhatatosabb emberei. Akárhányszor is égett le a település, mindannyiszor újjáépítették. Mindig úgy, hogy Røros ugyanúgy nézzen ki, mint annak előtte.

Egy valószínűtlen menekülés története

Szólnunk kell még a II. világháború időszakáról, amikor a nácik könyörtelen kíméletlenséggel tették rá a kezüket Røros kincsére, a rézre. Az akkor is már ősinek nevezhető bányajáratok és folyosók sok ember számára jelentették a menekülés egyetlen lehetséges módját. Ma is vannak olyan túraútvonalak, amelyeket a helyiek „menekülési ösvényként” emlegetnek – ezek az emlékhelyek ma is tiszteletet keltenek a turistákban és a látogatókban. 1943 telén a németek egyre több fiatal rørosi férfit vittek el kényszermunkára. A városban élő Halvorsen család legidősebb fia, Anders is a nácik figyelmének középpontjába került. A család tisztában volt azzal, hogy képtelenek lesznek a fiút huzamosabb időn át rejtegetni. Úgy döntöttek, hogy Andersnek Svédországba kell menekülnie. A fiatal férfi egy fagyos, januári éjszakán indult útnak, szülei és húga kíséretében. A terv az volt, hogy eljutnak az erdőbe, majd ott átszöknek a határon. A szánkót régi bányászfelszerelésekkel álcázták, alatta pedig Anders rejtőzött. A történet szerint a család rénszarvasa húzta a szánkót. Az út azonban veszélyes volt. 

Színes faházak kavalkádja, ez is Røros (Fotó: Lantos Gábor)

Egy német járőr Røros közelében feltartóztatta őket, de az apa azt mondta, hogy a közeli erdőbe viszik a bányából megmaradt anyagot, hogy eltüzeljék azt. A náci megnézte a szán tetejét, de nem kutatott mélyebbre. Így Anders megúszta az esetet. Napokon át tartott az utazás a dermesztő hidegben. Élelmüket az emberek úgy rejtették el, hogy egyes fákra jelet rajzoltak. A legenda szerint farkasfalka követte őket, és csak a rénszarvas bátorságának köszönhették, hogy tovább tudtak haladni. Végül elérték a svéd határt. Anders átlépett a fenyvesek között, és biztonságban volt. Szülei és húga visszafordultak, mert ők nem hagyhatták el otthonukat. Anders Svédországban csatlakozott az ellenállást segítő csoportokhoz. 

Mégis, a XXI. századi utazóknak mi lehet a legszebb látvány Rørosban? Mindenkinek más, nekem a sok-sok színesre festet faház. Piros, sárga, fehér, zöld vagy kék. Ezek az épületek olyan hangulatot kölcsönöznek, amelyet kevés helyen találunk meg az országban. A sok-sok ház kis helyen elv alapján itt nagy dózisban kapjuk az élményt. Nem véletlen, hogy a kétórás séta alatt alig tudtam letenni a fényképezőgépet. Minden házat le akartam fényképezni, minden utcakövet eltenni – emlékbe.

A templom zengő hangját verik vissza a hegyek

S akkor egy szót sem szóltam még Røros templomáról. 1784-ben épült, amikor a rézbányászat a csúcson volt. A bányatársaság annyira meggazdagodott, hogy a Røros kirke, vagyis a város temploma is szinte teljes egészében az ő finanszírozásukból épült. Amúgy méretei miatt nem kis kontrasztot kelt egy alapjában véve nem nagy településen. Røros temploma szinte ráül a városra, ezt azonban mégsem tekinthetjük bajnak, mert a gyönyörűen megmunkált templomkülső láttán nem az jut az ember eszébe, mekkora lett, hanem az, hogy milyen jó, hogy ekkora lett.

Rørosnak hatalmas a temploma, mégsem ül rá a városra (Fotó: Hemis.fr/Cintract Romain)

A hagyományok szerint a templomot az egész város egyszerre építette. Még azok az emberek is kimentek, akik a legszegényebbek közé tartoztak. A legenda szerint, amikor először megszólalt a harangja, a Rørost körbevevő hegyeken visszhangzott a harangjáték. Ezért érezhette mindenki azt, hogy a templom ezzel a sokáig visszhangzó és nehezen halkuló haranghanggal áldást ad a városra. Az sem véletlen, hogy a templom, vagyis inkább annak kinézete évente felkerül arra a listára, ami Norvégia tíz, kötelezően megtekintendő látványosságát lajstromozza.

Røros jó hely, csak kicsit drága

Rørosban a 21. században is jó élni, még akkor is, ha a tömegturizmus már ide is betette a lábát, s ez akkor is igaz, ha a téli klíma szinte elviselhetetlen azoknak, akik nem bírják a hideget. Lakást, házat venni vagy horribilis áron vagy kihalásos alapon lehet. Az árakat az is magasba lökte, hogy az UNESCO 1980-ban a teljes települést a világörökség részevé tette.  A rézen kívül pedig van még valami, ami ennek a településnek a jellegzetessége: a kerámia. Ez aztán óriási üzlet is a helyieknek, mert a gyanútlan turisták úgy vásárolják meg a kerámia csecsebecséket, mintha nem lenne holnap. Vágyainknak ez esetben tényleg csak a pénztárcánk szabhat határt.

Rørosban órákig sétálhatunk, nem lehet vele betelni (Fotó: Lantos Gábor)

De nem is ez a lényeg. Hanem az, hogy Rørosban megmaradt az a hangulat, amely a régi Norvégiát idézi meg. Amikor még nem voltak mobiltelefonok, amikor nem rohanták le a látványosságokat a mindent látni akaró turisták. Az a világ elevenedik meg a szemünk előtt, amelyben az ember és a természet könyörtelen harcot vívott egymással. Előbbi a túlélésért küzdött, s ebben a folyamatos küzdelemben sokszor vesztett, de csak így tanulhatta meg, hogy miért kell tisztelni a természet vad erejét. Rørosi látogatásunk alatt ebből is kapunk némi ízelítőt.