Elveszett a szent király teste

Norvégiának is van szent zarándokútja, de a világ keveset tud róla. A titokzatosnak is nevezhető Szent Olaf út lehetne Európa második El Caminója, de nem lett az. Talán jobb is így. Azok persze, akik rálépnek, örök élményekkel térnek haza. Csakúgy, mint azok, akik a skandináv nyár szépségeit kutatják a viking kor árnyékában. Mi is ezt tettük Svédországban és Norvégiában.

A viking kor felfedezését a trondheimi Nidaros-katedrálisban is kezdhetjük Fotó: Lantos Gábor

A svédországi Östersund eddig ötször pályázott téli olimpiai rendezésre, s ötször bukott el. Egy olyan újságírótól, aki egész életében a sporttal foglalkozott, furcsa lesz a következő mondat: milyen jó, hogy elbukta. Ezzel persze a svédek egy része biztosan nem értene egyet, de jó néhány östersundi igen. Azok, akik azt mondják, hogy Östersund elvesztette volna azt a bájos, kisvárosi jellegét, amit ma az odaérkező tapasztal. Lehet, hogy igazuk van. Mindenesetre itt kezdtünk el alámerülni a viking kor rejtelmeibe.

Östersund, ahol a viking kor egyik legnagyobb emléke látható
Fotó: Lantos Gábor

Fejesugrás a viking korba, irány Skandinávia legnagyobb rúnaköve

Most már csak azt kellene tisztázni, mit keres az ember július végén Östersundban, főleg, ha az ősi norvég fővárosba, Trondheimbe tart. Az első számú ok, hogy órákig vonatozhat a svéd és norvég Lappföld déli szélén. 

A második, hogy elsétálhat Svédország legnagyobb rúnakövéhez. Ami Östersundban van.

Ehhez a belvárosból egy gyönyörű parkon, majd a Storsjön tavon átívelő gyaloghídon kellett átbaktatni Frösö szigetére, ahol pár, kissé jellegtelen épület ölelésében, egy miniparkban áll ez a kő. Tényleg nagy, tényleg szép, tényleg érdekes. Jó, elismerem, kissé furcsának hat ezért a viking-kori emlékért Európa északi széléig menetelni, de mit tegyen az ember, ha rajong ezért a kultúráért? Mert ez a kő tényleg egyedülálló emlék a vikingek életéről. Arról nem is szólva, hogy Jämtland tartomány egyetlen rúnaköve ez, és Jämtland nevének első, dokumentált említése.

Ám tudós nem vagyok, így csak az olvasmányélményeimre és feleségem alapos tudására hivatkozhatok. Ezek szerint ezt a követ valamikor 1030 és 1050 között készíthették. 

Ha 1030 és 1038 között, akkor Szent István király is megnézhette volna, már ha arra jár. 

A viccet félretéve, gyönyörű míves munka ez. A kövön látható kígyó vagy sárkány motívum (ennek eldöntését a képet nézegető olvasóra bízom) néhány helyi legenda szerint a közeli Storsjön tóban lakó szörnyeteget ábrázolja. Ebben nem lehetünk biztosak. Abban azonban igen, hogy a kövön látható felirat arról szól, hogyan engedte Östman Gudfast fia a keresztény vallást elterjeszteni Jämtlandban, hogyan tudott hidat építeni és felállítani a rúnakövet.

A titokzatos és hatalmas rúnakő Östersundban
Fotó: Lantos Gábor

Nem mondhatnám, hogy tömegek tobzódtak volna a kő körül. Az arra sétálók közül volt, aki rá sem pillantott, néhányan megálltak, csak mi voltunk azok, akik hosszabb időt töltöttünk a kő társaságában. A közeli padok kiváló uzsonnázóhelyek, itt fogyasztottuk el a tízórait. A városból közben zenekarok próbájának hangjait hozta a szél, mert pont akkor érkeztünk meg, amikor Östersund legnagyobb zenei fesztiválja kezdődött el. 

Néhány perc vonatozás hozza el az északi életérzést

Svédországnak ezen a részén az is jó dolog, hogy az ember vonattal néhány perc alatt kint lehet a természetben, s úgy sétálhat, hogy garantáltan nem találkozik senkivel. Ellenben láthat megszámlálhatatlan mennyiségű tavat, fákat, erdőt, sást, madarat, színesre festett faházakat a tó partján. Amikor elindultam Sundsvall felé, találomra szálltam le a szerelvényről. Tudtam, hogy két óra múlva jön a következő, amellyel visszatérhetek a városba, de 

ez a két óra pontosan elegendő volt arra, hogy az utazás kezdetén a vándor megmártózzon a hamisítatlan északi érzésben, elmerüljön a rengetegben,

vagy csak lógassa a lábát a tó partján épített egyik stégen és olvasson. Gyönyörű este volt ez, csak nyugati irányban tornyosultak veszedelmesen a gomolyfelhők. Arrafelé mintha villámokat szórt volna az ég haragja, dörögni biztosan dörgött. Mint később megtudtam, amíg én Stavre falucska közelében lógattam a lábamat, Östersundra elképesztő eső és vihar csapott le.

Északi életérzés: egy tó nem messze Östersundtól
Fotó: Lantos Gábor

Nehezen fogalmazható meg, önthető szavakba az, amikor az utazó órákon át a festővászonért kiáltó tavat, a zöldellő rétet, az erdőt, a nyír és fenyőfák egymásra találását tanulmányozza. Sokan vannak olyanok, akik erre csak legyintenek, de akik igazán szeretik északot, meg szeretnek egyedül lenni, azoknak ez a vidék tényleg a paradicsom. Arról nem is szólva, mennyire idegnyugtató tud lenni a semmi bámulása. Nagy idegeskedésre persze nincs ok, legfeljebb az aggodalom fiókja nyílik meg kissé, hogy aztán egy udvarias kalauz gyorsan visszacsukja.

Trondheim, Norvégia egykori fővárosa

Erről másnap győződtünk meg, amikor Östersundból Trondheimbe, az ősi norvég városba, az egykori fővárosba indultunk vonattal. A kelet-nyugati irányban, a hegyeket átszelő, fantasztikus panorámájú vasútvonalat kevesen ismerik, ezért aztán a tömegturizmus okozta nyűgökkel sem kellett szembesülni. A norvég-svéd határig, Storlien városáig emelkedett a pálya. Storlienben a nyarat felváltotta az ősz, a nagy ködben még a közeli házak is nehezen voltak láthatóak. Itt kellett átszállni egy másik vonatra, s mivel az Östersundból érkező személyvonat késésben volt, felmerült, hogy lekéssük a csatlakozást. 

A magyar vasúton harcedzett utazónak azonban felesleges volt aggódnia. A svéd kalauz közölte, hogy a trondheimi vicinális megvár bennünket, már rádión leadta a drótot,

hogy néhányan szeretnének átszállni. Nem sokkal később egy piros norvég motorvonattal kezdtük meg az ereszkedést Trondheim felé.

Trondheimi látkép színes házakkal
Fotó: Lantos Gábor

Ebben a városban sokszor megfordultam már, több alkalommal éreztem úgy, hogy magam vagyok itt, mert az emberek eltűntek. Jó, ha december közepén, nagy hóesésben sétálunk Trondheimben, ne csodálkozzunk azon, ha magányos arcát fordítja felénk a város. 2025 júliusára azonban majdnem minden megváltozott. Ehhez csak annyi kellett, hogy kisüssön a nap. Norvég szemmel nézve is meghökkentő volt az az emberáradat, amely fel s alá rótta ennek a bájos városnak az utcáit, s persze valamennyien ugyanoda igyekeztek: Norvégia és egész Skandinávia legnagyobb templomához, a Nidarosi-katedrálishoz.

A semmihez sem hasonlítható monumentális katedrális

Megint rá kellett jönnöm, hogy semmi sem ugyanaz, mint évekkel ezelőtt. Trondheim, méreteinél fogva sem alkalmas arra, hogy több ezer ember kényelmesen érezze magát. Márpedig, ha csak azt nézem, hogy az óriási tengerjáró hajókról naponta hányan zúdulnak le a településre, máris van baj elég. A katedrális előtti tér meg még kevésbé alkalmas a tömeg befogadására. 

Ennek aztán az lesz az eredménye, hogy sok nyelven felhangzó, már-már kakofóniát idéző dühös kiabálások hangzanak fel. Mind ugyanazt mondja: menj arrébb. 

Hogy miért? Hát a tökéletes szelfi elkészítése miatt, amelyben benne van a katedrális, meg a delikvens arca. Ezt persze nehéz kivitelezni, mert a templom tényleg akkora, hogy vagy a csúcsa marad le a fotóról, vagy az ember fél feje tűnik el.

A Nidarosi-katedrális Trondheimben
Fotó: JORGE MANTILLA / NurPhoto

Egy padon ülve azon tűnődtem, vajon az ide érkezők többsége tudja-e egyáltalán, hogy mit lát, vagy csak a Mosoly Albumába szeretne egy újabb emlékcserepet illeszteni. Ez a templom sokáig a norvég királyok koronázási helyszíne volt. Az építése 1150-ben kezdődött (akkor már rég megvolt az östersundi rúnakő), többször elpusztult, többször újjáépítették. Egyben zarándokhely volt Szent Olaf, Norvégia legnagyobb becsben tartott királyának sírjához. 

Szerencsére a Nidarosi-katedrális nem olyan, mint a barcelonai, soha el nem készülő Szent Család-templom, amely körül mindig magas daruk állnak.

A Nidarosi-katedrális rekonstrukcióját 2001-ben befejezték, vagyis azóta nem nyúltak hozzá.

Ha azt mondom, döbbenetesen kolosszális ez a templom, semmit sem mondtam. A trondheimi emberek büszkék arra, hogy az ő városukban terpeszkedik. Itt tényleg minden leg. Odabent van Norvégia legnagyobb orgonája. Odalent vannak az ország legnagyobb kriptái, ahol középkori kőszobrok és sírkövek találhatóak. A templom a norvég nemzeti identitás legfontosabb szimbóluma és a turisták legkedvesebb célpontja. Folytassam? Aligha szükséges.

Börtönsziget is volt Munkholmen

Pedig Trondheim városában az óriási katedrálison kívül is akad látnivaló. Ha a tenger partján sétálunk, szemünk elé kerül egy kis sziget, ahová kis hajókkal lehet eljutni. Érdekes módon ez már kevésbé van a tömegturizmus fókuszában, pedig Munkholmen szigete csoda érdekes hely.

Munkholmen szigete Trondheim mellett
Fotó: Lantos Gábor

Volt itt minden, van itt minden – ezt kiáltozhatnám, ha én lennék Munkholmen rikkancsa. Ilyen munkakör nem létezik, így a helyi idegenvezető, esetleg saját olvasmányélményeink segíthetnek a kis sziget felfedezésében. A viking korban a szigetet kivégzőhelynek használták. Majd, amikor a kereszténység itt is elterjedt, bencés szerzetesek telepedtek le, s építettek kolostort. Még később börtönt és erődöt is alapítottak, hogy megvédjék Trondheimet a tenger felől érkező támadásoktól. A II. világháború alatt a német megszállók légvédelmi bázisként használták. 

Mai szerepe már egyértelműen a turizmust szolgálja: az ide látogatók könnyen és gyorsan ismerkedhetnek meg a különféle korok eseményeivel.

A sziget tényleg stratégiai ponton helyezkedik el, mert a trondheimi kikötő bejáratát tudta ellenőrizni. Aki ide eljut, szerencsésnek érezheti magát. Egészen biztosan másképp gondolkodott erről Peder Schumacher Griffenfeld, aki 18 éven át raboskodott a helyi börtönben, s itt is halt meg. Őt Dánia kancellárjaként összeesküvéssel vádolták meg, összesen 22 évet sínylődött fogságban, ebből 18 évet Munkholmen szigetén. IV. Frigyes király jobbkezeként az akkori arisztokrácia legfőbb ellenségének számított. Gazdag volt, befolyásos volt, hatalma volt. Ha Alexandre Dumas nem Villers-Cotterêts-ben, hanem valahol ezen a környéken születik, róla mintázza meg Munkholmen grófját. A különbség csak annyi, hogy míg Edmond Dantes-nek sikerült megszöknie a Marseille közelében lévő If várának börtönéből, addig Peder Schumacher Griffenfeld képtelen volt erre Norvégiában. Ha belegondolunk, hogy e szűk falak között 18 éven át kellett raboskodnia, hogy esélye nem volt a szökésre, elborzadunk. Főleg azért, mert ez a szerencsétlen kancellár teljesen ártatlan volt, az összes vádat mesterien koholták ellene.

Nem egy fűszálban esett el Szent Olaf király

A Trondheim környéki fjordok, a szigetek, az olykor semmibe vezető utak kirándulásra csábítják az embert. Ha vonattal utazunk, mehetünk tovább észak felé, hogy nyolc órával később a manapság csak focifővárosként emlegetett Bodø-be érjünk. Délkeleti irányban, a svéd határ felé kanyarog a vasút, egy színes meseváros, a világörökség részeként számontartott Røros lehet a célállomás. (Røros annyira meseszép, annyira különleges, annyira gyönyörű, hogy szétfeszítené ennek a cikknek a kereteit) Induljunk el inkább északnyugati irányban. 

Mindössze 97 km-t kell megtenni, hogy megérkezzünk Stiklestadba, Norvégia talán legfontosabb skanzenjének helyszínére. 

Fontos, de nem ismert hely ez, szerencsére a nemzetközi tömegturizmus sem fedezte fel még magának, vagy csak mi voltunk ott jókor. Miért jelentős része ez a norvég történelemnek? Mert itt esett el Szent Olaf, akiről ennek az írásnak egy korábbi részében már szóltam. 

A stiklestadi csatamező mellett áll ez a templom, itt esett el Szent Olaf király
Fotó: Lantos Gábor

A naptár 1030. július 29-ét mutatta. A király, Szent Olaf visszatért száműzetéséből és feltett szándéka volt a norvég trón visszaszerzése. Ellenfelei is akadtak: a helyben élő törzsek lázadó tagjai és a parasztok, akiknek nem fűlött a foguk arra, hogy keresztények legyenek. (Egy kicsit olyan ez, mint Szent István király és Koppány vezér ádáz harca volt minálunk.) Szent Olaf serege itt ütközött meg helyiek hadával, s itt kapott halálos sebet. Nem is egyet, hármat. 

Bár Olaf vereséget szenvedett, egy évvel később már szentté avatták, így a vesztes csata a kereszténység győzelmével ért véget. 

Nem véletlen tehát, hogy a norvégok itt állították fel azt a kulturális központot (egyszerűbb nevén skanzent és múzeumot), amely élethűen és nagyszerűen mutatja be a történteket. Azt a tragédiát is, amely a halott Szent Olaf földi maradványaival esett meg.

A királyt először Trondheim közelében temették el. Nem sokkal később kihantolták, s átvitték a Nidarosi-katedrálisba. Az 1537-ben bekövetkezett reformáció után a dán király parancsára Szent Olaf ereklyéit eltávolították a katedrálisból. Innentől övezi rejtély az eseményeket. 

Egyes források a maradványok elrejtéséről szóltak.

A Nidarosi-katedrálisban máig található egy üres szentély, amely arra emlékezik, hogy egykoron ott voltak Norvégia szent királyának ereklyéi, maradványai.

Ám azt, hogy voltaképp mi történt pontosan a Nidarosi-katedrálisból kiebrudalt Szent Olaf maradványaival, nem tudja senki sem. S talán jobb is így. Mint ahogyan az sem feltétlenül baj, hogy az 563 km hosszú Szent Olaf zarándokúton nem tapossák egymás sarkát az emberek. A teljes sétához sok idő kell, ennyi nem volt most nekünk, de ez az út, a táj szépsége és a helyiek kedvessége visszatérésre csábít.