Nem akartam hinni a szememnek, amikor megláttam az özönvíz előtti Fiatot. Pedig ott csámborgott előttem, a rendszáma is igazi, láttam hát, honnan jött. Palermo, Szicília. Nem is lett volna ebben semmi különös, ha nem az Északi-foktól, a Nordkapptól lennék pár lépésnyire. Mert ez a kocsi és annak vezetője 5175 kilométert tett meg – csak az odaúton. Ennyi vár rá visszafelé is. Azaz: tízezer kilométer a soha le nem nyugvó nap birodalmának meghódításáért. Norvégia legnagyobb csodája miatt kelt útra az olasz vándor.
Száz óra az Északi-fok és Norvégia meghódításáért
Jó, sok okom nincs megjegyzéseket tenni, mert én meg tömegközlekedéssel jöttem, igaz, csak Budapestről. Az örökkévalóságnak tűnő múltban szálltam vonatra Budapesten, hogy az első szakaszon Hamburgig jussak. Kis pihenőt követően a koppenhágai vonattal folytattam az utam. A dán fővárosban sem sokat fújhattam, mert a Stockholm felé menő gyorsvonat már ott dudált a svéd főváros pályaudvarán.
Stockholmba érkeztem, már két napja úton voltam, de a cél még messzinek tűnt.
Stockholmból egy éjszakai vonat ülése várt, amely egyenesen Narvikig döcögött. Túl voltam a harmadik éjszakán is. Narvikból már nem vezetett sín északnak, jöhettek az autóbuszok. Az elsővel Altába érkeztem. Onnan a következővel Hammerfestbe, az Északi-fok előszobájába. Száz óra utazást követően boldogan hajtogattam magam ki a busz üléséről, megérkeztem.
Az éjféli napot látni és meghalni
Július volt, annak is közepe. Esteledett, de csak a karórám szerint. Ránéztem, nem akartam hinni a szememnek, 23.02-t mutatott a vekker. A nap tűzött, felhő sem volt az égen. Észak felé a Barents-tenger hullámai nyaldosták a partot, a megélénkülő szélben a hullámok fehér tajtéka csorgott le a sziklákon. A fekete testű, sárga csőrű lundák közül egyre többen ültek fel a szélhullámokra, így vitorlázva a tenger felett. A nap lassan, méltóságteljesen kezdte meg útját a horizonton a kék víz felé. Egyre lejjebb és lejjebb ereszkedett, majd hirtelen megállt és nem mozdult. A templomokban megszólaltak a harangok. Éjfél volt.
Szinte el sem hittem, hogy itt vagyok. Láttam a természet egyik csodáját, az éjféli nap jelenségét, amikor az izzó gázgömb éppen csak megérintette, súrolta a tengert. Kis tétovázás után pedig ismét emelkedni kezdett. Körülöttem az emberek hangos éljenzésbe kezdtek, mások tapsoltak, volt, aki sírva fakadt.
El kellett jönni a világ végére, de a kontinentális Európa legészakibb pontjára mindenképpen, hogy lássuk ezt a tényleg megismételhetetlen csodát.
Ahogy a pihenni készülő nap aranysárga sugarai színhidat építettek a tengerre. Ahogy a szemünk előtt tépte le a képzeletbeli kalendárium lapját, s tette helyébe az újat. Ahol pár pillanat alatt a keddet a szerda váltotta fel.
Sokan sírnak, ha felhős az idő
Hajnali fél kettőre járt az idő. A nap már újra teljes pompájában ragyogott az égen. Otthagyta az őt hívogató tengert, visszamászott az őt megillető helyére, az égboltra. Eljött az idő, hogy mi is szedjük a sátorfánkat, elvégre itt már nem várt ránk semmi érdekes. Fülemben csengett az ide nem messze eső utolsó norvég kisváros, Hammerfest közértesének pár mondata. Azt mondta: azok lesznek a boldog emberek, akik tényleg látják az éjféli napot. Majd nevetve tette hozzá: az elmúlt héten a szürke felhők táncából nemcsak az eső esett, de az ide érkező és itt hiába várakozó tömeg arcára is könnyeket rajzolt a természet. Ha ugyanis felhős az ég, nincs éjféli nap. Ha nincs éjféli nap, csak csalódás van.
Ha csalódás van, akkor a lassan ide is bekúszó tömegturizmus résztvevői dühöngeni kezdenek és vadul rázzák a kezükben lévő útikönyvet, amelyben az imént azt olvasták, hogy az éjféli nap az Északi-fokon a természet egyszeri, megismételhetetlen, feledhetetlen csodája.
Értettem őket, a szállodai szobát vissza kellett adniuk, csere nincs, a küszöbön már ott topogott a következő turnus, máshová meg nem lehetett menni, ha csak nem a természet lágy ölére egy sátorban meghúzódni.
Egy amerikai újságíró hihetetlen kalandjai
Ha már Hammerfestnél tartunk, itt is érdemes volt megállni egy pillanatra. Bár akik olvasták a nagy amerikai utazó-újságíró, Bill Bryson Egyik lábam itt… című felejthetetlen könyvét, jól tudják, hogy a neves krónikás is járt ebben a kisvárosban. Januárban. Autóbusszal érkezett meg a norvég fővárosból, három teljes napot kucorogva egy kényelmetlen járművön. (Ó, drága Bryson úr, minden tiszteletem az öné, hogy ezt végigcsinálta.) Az amerikai nem a soha le nem menő napot akarta látni, hanem az északi fényt. Az aurora borealis megtekintésére is remek hely, a világ legészakibb kisvárosa (vagy nem az, erről vannak ugyanis viták) gyorsan helyretette Mr. Bryson idegeit. Először kisimította, később szétszaggatta őket. Bill Bryson napokig hiába leste az eget, ott egy fia táncoló zöld fényt sem látott. Reggel felkelt és sötét volt. Délben elköltötte az ebédet és sötét volt. Délután elindult, hogy járjon egyet a semmi közepén – a sötétben. Kora este visszatért, lámpát gyújtott, székét kicsiny hotelszobájának ablaka elé helyezte, két percet olvasott, majd elaludt. Hajnali egykor felriadva a sötétbe burkolódzó recepcióra vágtatott, ahol a békésen szendergő portás vállát rázva azt tudakolta, mikor jön már az északi fény?
Mikor? Most ment el, uram. Este tíz és éjfél között zajlott a nagy előadás
– jött a felelet.
Bryson úr idegei ekkor már cafatokban lógtak. Legszívesebben kirohant volna a szabad ég alá ordítani, de legalábbis behúzni egyet annak a műmedvének, amely szállodájától háromszáz lépésre nézett bambán a semmibe. Mert Hammerfestben ilyen is van – Bamba medve. Nem igazi, nem kitömött, hanem műanyag.
Egy bútorbolt tövében mereszti a szemét, s várja azt, amit a Hammerfestbe érkezők is: az Északi-fényt. Nem lövöm le a poént, de Bill Brysonnak óriási szerencséje volt. Az utolsó ott töltött estéjén mindent látott, amiért ide jött, neki lejtett táncot a smaragdzöld égi jelenség. Aztán rohanni kezdett, mert az Oslóba tartó busz vezetője már türelmetlenül dudált a megállóban. Tudta, ha nem éri el a járgányt, a következő egy hét múlva megy. Márpedig még egy hét a Bamba medve társaságában tényleg egyenes út lett volna a legközelebbi elmegyógyintézet felé.
Mi van itt? A nagy semmi
Megijedni azonban nem kell, mert Norvégiának ez a része a világnak nem az a tája, ahonnan érdemes hanyatt-homlok elmenekülni. Bár akinek az északi érzés, a sarki láz nem jön be, az aligha bír ki itt hosszabb időt. Nagyon elhagyatott, az Isten háta mögötti vidék ez. Példának okáért fákat itt ne keressünk, mert azok nincsenek, néhány csenevész bokor ágait tépte csak a szél.
Kárpótlásul rengeteg mohát és zuzmót találunk. Még ennél is több, az idő és a természet által furcsán megformázott követ és kavicsot.
Olykor a semmi közepén bukkan fel egy-egy ház, de itt van a világ legészakibb kempingje is, amely sok-sok embernek nyújt hálóhelyet.
Most akkor hol van a világ legészakibb városa?
De mi ez az óriási vita, amely arról szól, hogy Hammerfest a világ legészakibb városa? A helyi lakók szerint ebben nem lehet vita, övék a büszke cím. Másképp gondolják azonban ezt az alaszkai Barrow-ban, a Spitzbergák fővárosában, Longyearbyenben de egy másik norvég kisvárosban, Honningsvágban is.
Maradjunk annyiban, hogy a Spitzbergákon élőknek mindenképpen igazuk van, már ha Longyearbyent városnak tekintjük. Mit városnak, fővárosnak! De a Hammerfestben élőket ez sem zavarja. Magabiztosan vágják rá, hogy akkor az ő településük a világ legészakibb városa azok közül, amelyben legalább hatezren élnek. Pont.
De hol van Európa legészakibb pontja?
Hol lenne, a Nordkappon – vágja rá minden ide érkező. Pedig nem. Az igazi megfejtés neve: Knivskjellodden. Míg a Nordkapp az északi szélesség 71° 10' 21" ponton található, addig a Knivskjellodden koordinátája: 71° 11'. Csakhogy ezt a pontot csak a bátor, semmitől sem félő, a sziklákat is legyőző turisták láthatják, míg a Nordkappra akár autóval, akár autóbusszal is kényelemesen fel lehet menni. Így aztán itt alakították ki azt a turistaközpontot, amely évente egyre több és több embert vonz.
Már-már túl sokat, mert a tömegturizmus ide is rég betette a lábát. Miért? Mert egyesek szerint itt hatja át az embert igazán a világvége érzés.
Ezzel nehéz lenne vitába szállni, de ma már az is lényeges, hogy az itt elkészülő fényképek és szelfik mennyire mutatnak jól a közösségi média felületein.
Egyszer csak ingyenes lett a fizetős alagút
Akár Hammerfestben vagyunk, akár az Északi-fokon, ott locsog előttünk a végtelennek tűnő tenger, amelyet az emberi találékonyság már régen legyőzött. Az Északi-fok felé haladva van egy nagyon kellemes tenger alatti alagút. Nordkapptunnelen, vagyis Északi-fok alagút a neve. 2004-ben, amikor először áthajtottam rajta, s amikor nem busszal, hanem kocsival érkeztem meg ide, fizetnem kellett a használatáért – oda-vissza 32 eurónak megfelelő norvég koronát.
2016-ban nagy meglepetéssel tapasztaltam, hogy az áthajtás ingyenes lett. A pénzbeszedéssel ugyanis abban a pillanatban leálltak, amikor az ebből befolyt összeg behozta az építés díját, amelybe az alagút került. V. Harald norvég király 1999. június 30-án nyitotta meg ezt az alagutat,
2012. június 15-én a norvég állam pedig ingyenessé tette az áthajtást, mert a dolgon nem akart nagyobbat kaszálni, mint az a 110 millió euró, amelybe az építkezés került.
Már csak azért sem, mert turisztikai szempontból egy fontos alagút ez – az Északi-fokra igyekvő tömeg csak itt tud átmenni Mageröya szigetére, ahol ez a nevezetesség van.
Újabb száz órát már nem bírtam volna ki
Egyszer minden jónak vége szakad, az én időm is lejárt a világnak e különös pontján. Azt azonban tudtam, hogy még egyszer 100 órát már nem bírok ki, hogy busszal és vonattal hazajussak. Ezért aztán Altában – szégyen vagy sem – repülőre szálltam. Nyolc órával később pedig már Budapesten élvezhettem a lenyugvó nap színjátékát, azt a jelenséget, amelyet egy teljes héten át nélkülöznöm kellett.
