Július közepén az Európai Unió két legfelsőbb szintű vezetője, Ursula von der Leyen, az Európai Bizottság elnöke és Charles Michel, az Európai Tanács elnöke Grúziába látogatott. Nemzetközi konferencián vettek részt, amelynek keretében Grúzia, Moldávia és Ukrajna elnöke közös nyilatkozatot írt alá. Ebben kifejezték elkötelezettségüket országuk európai jövője mellett. Michel szorosabb együttműködést, nagy infrastrukturális beruházásokat, reformokat és az EU-ban kipróbált jó gyakorlatok átültetését ígérte az említett országokba, miáltal egyre közelebb kerülnek majd Brüsszelhez, vagyis az unió egyszer majd elér a Kaukázusig. A jó magaviselet, biztatta őket, a sikerek kulcsa, amelyekben majd a liberális demokrácia részelteti őket.
A szóban forgó államok 2008 óta tagjai az unióhoz kötődő Keleti Partnerségnek, azt mégis nehéz elképzelni, hogy könnyen át tudnák vagy át akarnák venni a nyugati típusú liberális demokrácia vívmányait. Mindhárom ország lakossága erősen tradicionális beállítottságú, és a keresztény egyházak közül manapság alighanem a legerősebb, a pravoszláv megingathatatlan befolyása alatt áll.
Saját tapasztalatainkból kiindulva az sem valószínű, hogy az EU elfogadó magatartást tanúsítson az általa erőltetett ideológiától ennyire eltérő gondolkodásmód, életszemlélet iránt. Az is nehezen hihető, hogy uniós közvetítéssel megoldhatók lennének az ezekre az országokra jellemző „befagyott” konfliktusok, mint amilyen például a harc a Donyec-medence oroszbarát szeparatistáival Ukrajnában, az orosz megszállás alatt álló szakadár Dnyeszter Menti Köztársaság Moldáviában vagy Grúzia iszapbirkózása Oszétiával és Abháziával.
Mindezek fényében érthetetlen, mi vette rá Brüsszelt arra, hogy ezeket az államokat uniós csatlakozással és főleg pénzzel kecsegtesse, amikor maga sem tud megküzdeni belső problémáival, egyre türelmetlenebb a másként gondolkodókkal, és
a brüsszeli elefántcsonttoronyban aligha akad valaki, aki tudja, mi lesz, ha a most csinált adósságot egyszer majd vissza kell fizetni.
Jelenleg egyetlen magyarázat kínálkozik a kérdésre, hogy ez lenne az EU hozzájárulása a Kínával rivalizáló amerikai „alternatív selyemút” projekthez, amelynek elképzelt nyomvonalán ezek az országok elhelyezkednek. A gondolat az ez évi G7-találkozón pattant ki a politikusok fejéből– bár már Trump elnök is emlegette – mint a Nyugat globális hegemóniája megőrzésének eszköze. Trump nem sokat adott a multilateralizmusra, utóda, Joe Biden azonban szívesen használja szövetségeseit saját céljaira. Csakhogy a megmenteni vágyott hegemónia már a múlté.
A G7-országok hozzájárulása a világ GDP-jéhez évről évre csökken, a tőke az ázsiai és a csendes-óceáni piacokra áramlik. Az EU erőfeszítése a főként amerikai cél eléréséért hiábavaló, de csapdába került: már túlságosan függ a kínai tőkétől ahhoz, hogy nyíltan szembeforduljon vele, inkább csak az emberi jogok sanyarú sorsát kéri rajta számon, azt is csökkenő eréllyel; az USA azonban biztonsági szempontból még mindig sokkal fontosabb számára, semhogy nemet merjen neki mondani. Megy tehát, ahová küldi, még ha nagy presztízsveszteség lesz is az ára a kaukázusi kalandnak.
A július 29-én Szkopjéban létrejött Balkán-szövetség ezzel szemben – legalábbis a szerződő felek szerint – éppen azért jött létre, mert nem érzik az Európai Unió részéről a hajlandóságot, hogy őket valaha is felvegye, pedig már hosszú ideje rostokolnak az előszobájában. Washington és Brüsszel tavaly „mini Schengen”-t próbált eladni a tőszomszédságában lévő országoknak, bár erősen bizonykodott, hogy ez az áruk, szolgáltatások és személyek szabad mozgásának biztosítását szolgálná, és nem váltaná ki az uniós tagságot.
A regionális együttműködés fokozása ugyebár teljes összhangban van az EU alapelveivel. Nos, ennek a reinkarnációja az új Balkán-szövetség, amely egyelőre három országot, Albániát, Észak-Macedóniát és Szerbiát foglalja magában. Ezek vezetői írtak alá most memorandumot az áruk és a munkaerő szabad áramlásáról, valamint együttműködési egyezményt a katasztrófahelyzetek megelőzésében. A mostani nevén Nyitott Balkán legfőbb szószólója, Alekszandar Vucsics szerb elnök szkopjei beszédében hangsúlyozta, hogy bár változatlanul kitartanak az uniós tagság mellett, amíg arra sor nem kerül, átplántálják az EU-ban bevált jó gyakorlatokat a Balkánra. Valójában azonban arról van szó, hogy ráérzett, ez a szövetség, bárhogy nevezik is, kiváló alkalmat teremt a most „szerb világ” névre keresztelt nagy szerb projekt megvalósítására, vagyis a szerb hegemónia visszaállítására a délszláv térségben. Óvatos volt, nehogy a többi jugoszláv utódállam gyanút fogjon, ezért azt mondta, „nekünk nem kell olyan messze mennünk [az integrációval, mint Európának], elég, ha a kereskedelem és az emberek szabad mozgása előtt akadálymentessé tesszük a régiónkat”. Belügyminisztere, Alekszandar Vulin viszont már jóval korábban kertelés nélkül kijelentette, előbb vagy utóbb minden szerb egy államban fog élni.
Nem kétséges, hogy ilyesmit akar Albánia is. Csakhogy az évszázadok során, de legfőként a több évszázados török uralom alatt a Balkán-félsziget lakossága alaposan összekeveredett. A két „nagy” számára viszont mellékes, hogy a szerbek és albánok által lakott területek más etnikumú és vallású lakosai mit gondolnak arról, hogy a kettejük közé ékelődött kisebbek, Montenegró, Bosznia-Hercegovina és Észak-Macedónia kontójára valósítják meg a nagy vagy legalábbis nagyobb Albániát és Szerbiát, netán az EU és az USA áldásával. A Batumiban aláírt nyilatkozat valószínűleg nem okoz mosolyszünetet Oroszország és az EU között, az új Balkán-szövetségben viszont megvan a lehetősége annak, hogy 1912-ben megkötött elődje nyomdokaiba lép, és annak kihatása lesz a tágabb térségre is.
Borítóképen Aleksandar Vucic szerb elnök az Orbán Viktor miniszterelnökkel tartott belgrádi sajtótájékoztatón 2021. július 8-án. Fotó: MTI/Máthé Zoltán
