Írástudók árulása

Ábel és barátja 1990 zaklatott márciusában debreceni diáktalálkozóról vonatozott Kolozsvár irányába az éjszakában, az etnikai villongásoktól minduntalan ki-kifehéredő erdélyi égbolt alatt.

E „csillapítás” hatására özönlöttek ki a többiek a folyosóra, hogy a kalauz szavainak érvényt szerezzenek rajtuk, és ekkor lépett közbe a jótevőjük. Kevés kétségbeejtőbb helyzet van az életben, mint amikor azok támadnak rád, akiktől segítséget vársz, és akiknek amúgy az lenne a kötelességük, hogy oltalmazzanak. Ugyanezt a rettenetet élhették át azok a marosvásárhelyi magyar politikusok az év márciusában, akik a lincselésre készülő román tömeg elől a pártszékház padlására menekültek, miután hasztalan tárcsázták a rendőrséget.

És azok a fegyvertelen magyar tüntetők Marosvásárhely főterén, akik ugyancsak hiá­ba kérték a hadsereg védelmét a szemközti ittas és felfegyverkezett csürhével szemben. Amikor végül saját erejükből úrrá lettek a helyzeten, akkor aztán megjelentek a harckocsik is. Csikorogva gördültek be a térre, és az emberek szorongva várták, hogy a lövegtornyok milyen irányba fordulnak… Ellenük már kevesek lettek volna a sebtében széttépett sétatéri padok lécei.

A friss utórezgések alapján Ábel pár hete rádöbbent, hogy a három évtized mindenféle hordaléka által maga alá temetett egykori trauma nem szívódott fel, csupán bevackolta magát. Történt ugyanis, hogy a gyermekvédelmi törvény múlt havi elfogadása után egy erdélyi származású, gyermekverseket is írogató költőnő telejajongta a közösségi oldalát, mondván, mily szörnyű dolog is az, hogy mostantól gyermekek generációinak úgy kell felnőniük, hogy nem tudhatnak arról: léteznek homoszexuálisok is a világon! Mert lám, az erdélyi magyarok is addig ültek-üldögéltek otthon, bezárkózva, addig mind hallgattak a gondjaikról, míg a tájékozatlan románok végül rajtuk ütöttek, és pogrom lett a vége! Most is ez lesz! – sírta bele a fészbuk sötét éjszakájába.

Hogy mi?!! – horkant fel Ábel, ami rögtön eszébe juttatta Samuel L. Jackson ponyvaregénybeli vicces jelenetét, de most kivételesen nem volt kedve röhögni. Bár az olvasott szóömleny egyértelműen röhejes volt, amire a gondolkodás művészetével megvert ember csak annyit mondhat: O, sancta simplicitas! Mármint hogy erdélyi magyarok, homoszexuálisok és pogrom… Hm.

A rögtönzött Jajdon rögvest megtelt vendégjajgatással, és csak hulltak, hulltak a kövek nagy csobbanással az indulatok apadni nem akaró kútjába. A költőnő egyik írótársa, aki maga is „más” volt egykoron (értsd: külhoni magyar), mélyenszántó értekezést vetett a fortyogó kútba, melyben megénekelte a másság szépségeit és nehézségeit (a biztos hatás kedvéért imitt-amott jókora csúsztatásokkal), és a profil tulajdonosa azonnal „megosztotta” azt, mint a bibliai árpakenyeret. A miniértekezésből megtudhattuk, hogy a gyermeknek nem szabad hazudni, fel kell fedni előtte a teljes igazságot, mert „a szeretet az szeretet” és „a család az család”. Elfogadás, befogadás stb. Nem kirekesztés, hanem nagy közös züllés. Szóval futotta ama bizonyos köröket, hogy ama bizonyos körök cserébe futtassák őt. A farizeusi szöveg arról persze nem szólt, hogy a többségnek miért kellene elfogadnia azt, ami teljes egészében ellenkezik az erkölcsi normáival.

Ábel többszörösen érintett az ügyben: úgy is, mint egykori kisebbségi (vö. „más”), és úgy is, mint aki három fiút nevel. Kis- és nagykamaszokat. A játék tétje tehát nem bab. Ábel mélyen megveti a píszíalapú liberalizmus erkölcsi „itt a piros, hol a pirosát”, hamis analógiáit, amelyek szellemében a fenti iromány fogant. Ő a Teremtés rendje szerint neveli a fiait, és amiként keresztelésükkor megfogadta: ellene mond az ördögnek. Ő – a költőnőtől és haveri körétől eltérően – nem egy meghekkelt szótárból tanít, és nem egy meghamisított értékrendet közvetít. Az ő szótárában a család valóban család: apa, anya és gyermekek. A szeretet valóban szeretet, nem szexuális gerjedelem. E szótárt maga a Teremtő hitelesítette az emberiség számára. És abban írva vagyon, hogy mi az igazság. Meg az út. Meg az élet. E fogalmak bármely más tartalmakkal való megtöltése közönséges hamisítás. És bizony nem hazudjuk azt a gyermekeknek, hogy igazak. Hogy Istentől valók.

Mert a gyermekek megrontása: bűncselekmény. Aki ebben segédkezik (vö. kisgyermekek megrontására alkalmas „mesekönyvet” ír, fordít vagy terjeszt), cinkosságban, bűnpártolásban vétkes. Ennek minősített esete az, amikor író vagy pedagógus követi el. A „kalauz”. Az, akinek az lenne a küldetése, hogy óvja és isteni igazságra vezérelje őket. Márpedig tudjuk: aki egyet is megbotránkoztat e kicsinyek közül…