Jenő a kávéházi asztalon

Heltai Jenőt sokan szeretik. Bármily magasra emelkedett is irói pályáján, so­hase bujt meg olimpuszi felhőkben.

Heltai Jenőt sokan szeretik. Ez nem mindig jó tünet az írók életében sem. Akit sokan sze­retnek, az sokfelé tett igazat s félő, hogy iga­zán egy irányban sem szolgáltatott igazságot. De Heltai Jenő népszerűsége nem elvtelenségből keletkezett. Egyéniségének vonzó tulajdonságain kívül népszerűségének az a magyarázata, hogy bármily magasra emelkedett is irói pályáján, so­hase bujt meg olimpuszi felhőkben, a jó ember, a jó kartárs sohase halt meg benne. Heltai min­dig megmaradt annak, ami volt: a kedves, jósá­gos, emberséges, jószivü Heltai Jenőnek.

Pedig még testileg is nagy átalakulásokon ment át az idők folyamán az irói világ nép­szerű Jánosa. Ah, volt idő, amikor a – pocak­nak nyoma sem volt. Bizony volt ő valaha: „hosszú, kellemetlen, unalmas arcú, bus legény” és lett belőle idők múltán tekintélyes vezérember, irodalomtörténeti anyag, testes Elnök. Hejh, pe­dig be másként volt az valamikor! Petőfi, Heine és Kiss József nyomán azt dalolta:

Egyetlenegy ablakomon / Besütött a hold, / Még a kutyaugatás is / Hangulatos volt.

Arany és Petőfi fenn ragyogtak a magyar irodalmi élet zenitjén, s a „lusta” liberálizmus aranyos ködében egyszerre csak felugrott a kávéházi asztalra egy jókedvű Jenő s dalokat szórt ránk karcsú grizettekröl, frivol, kifestett hölgyikékről (akkor még a festőművészet nem volt a női szobácskáknak természetes járuléka), s mon­dott olyan krokikat, hogy Párizsig nem hallott az ember hasonlókat. Léha, könnyű, uj volt ez a hang, de éreztük, hogy közvetlen belőlünk jön: benne van a kávéház füstje, Pest akkor alakuló világvárosi izzadtsága, amely a púder s a festék alól is kiszaglik. Nem volt tiszta, nem volt lendületes ez a hang, nem volt patetikus: de igaz volt.

[…] Egy magyar szerkesztőnek támadt az az eredeti ötlete, hogy beviszi Heltai Jenőt egy könyv­kiadóvállalat vezetőségébe. Hallatlanul forradalmi lépés volt ez. Hogy irodalmi vállalatba beleszól­jon egy olyan ember, aki ért az irodalomhoz? Akinek van szive is, nemcsak üzleti érzéke! Aki maga is tudja, hogy’ kell megremekelni egy könyvet. Versből, elbeszélésből, regényből. Nohát az már „szenzációs”. Az üzletesek bosszan­kodtak és sápadtan nevettek. No, ezt jól meg­csinálta!

S a bohém, a poéta, a vállalat irodalmi asz­talánál sem tagadta meg önmagát. Azt mondta, ki kell adni Adyt. Adyt? Üzletet – lírikussal? Jó vicc! És megcsinálta! És jöttek az Ady-kötetek, s a világ minden épérzékü könyvkiadójának vé­leménye ellenére úgy mentek ezek a lírai kötetek, ahogy akarták. Bájos volt látni Heltait abban az időben. Az „igazgató ur” rágta a szivarját s valami kimondhatatlan kedvességgel csinálta az igazgatói honnőröket. És megcsinálta az össze­gyűjtött Karinthyt, illő keretet adott a Móricz-kiadásnak, s megmutatta, hogy van irodalmi üz­let is, amely nem tankönyv, nem hatóságilag csendesen és némi undorral megtűrt panama, ha­nem irodalom, élő, nagy, tiszta irodalom, s mégis jó üzlet.

(Literatúra, 1929/12.)

*

A nagyságos asszony: Mondja, kedves Heltai, maguknak, álhirlapiróknak, nem megy le a bőr a pofájukról, hogy folyton olyan ronda pestiesen írnak és dumálnak, azon a maguk kitalálta külön tolvajnyelven, amelyet mi, frank emberek és tisztességes asszonyok meg sem értünk?

Én (szerényen és tiszteletteljesen): Nagyságos asszonyom, bocsásson meg, de maga egy kicsit igazságtalan hozzánk. Minden nagyvárosnak megvan a maga argója…

A nagyságos asszony (helyreigazítón): Link-dumája…

Én:… és mi, pesti írók, éppen csak csipegetünk belőle…

A nagyságos asszony: Szépen csipegetnek! Maguk megmérgezték a mi édes magyar nyelvünket, megtébolyították a mi édes fővárosunkat. Ha a vidéki pali bejön egy fővárosi lokálba, egyszerűen fiatalra van állítva, mert nem komálja a dumát. Ez a maguk bűne!

Én: Istenem, beösmerem, hogy sokan visszaélnek a…

A nagyságos asszony: Visszaélnek? Ez nem kifejezés! Tegnap este, amikor az uj brémet először fölvettem, a nyolcéves kislányom ökölbe szorította a kis kezét és úgy mutatta: „Mama ilyen öreg vagy!” Szeretném tudni, kitől tanulja ezeket a rettenetes kifejezéseket? A francia guvristól, vagy az anglicsektől?

Én: Istenem …

A nagyságos asszony: Nem, nem, ezt nem lehet védeni.

Én: Nem is akarom, nagyságos asszonyom. Sőt! Mindig megfagy bennem a vér, amikor azt látom …

A nagyságos asszony (kijavítja):… gyertyázom …

Én (engedelmesen):… gyertyázom, hogy előkelő és művelt férfiak, finom és elegáns nők …

A nagyságos asszony (kijavítja):… tyúkok…

Én (megadással):… tyúkok, szilaj gyönyörűséggel vetik magukat az argóra és jobb ügyhöz méltó buzgósággal igyekszenek úgy beszélni, mint a mulatóhelyek…

A nagyságos asszony (fejcsóválva):… lokálok…

Én (nyelek egyet):… pincérei…

A nagyságos asszony (ridegen):… csáringerei…

Én (még egyet nyelek):… az artista-lányok …

A nagyságos asszony (szigorúan):… a pojácok…

Én: … a színészek …

A nagyságos asszony (idegesen):… az ahasverusok …

Én:… igen … (Egy kicsit megzavarodva): Mit is akartam mondani… Már magam sem tudom. De maga az oka nagyságos asszonyom… folyton a szavamba vág, nem hallgat végig…

A nagyságos asszony (idegesen): Azt akarja mondani, hogy nem veszem a lapot?

Én: Igen …

A nagyságos asszony (egy kis szünet után): No Heltai, magából is alaposan kiábrándultam …

Én (megdöbbenve): Miért nagyságos asszonyom?

A nagyságos asszony (őszinte megvetéssel): No hallja! Hiszen maga nem tud magyarul!

(Heltai Jenő: Budapesti argó. Magyar Nyelvőr, 1913. Az idézetek forrása: Arcanum Digitális Tudománytár)

Százötven éve, 1871. augusztus 11-én született Heltai Jenő író, költő.