Aztán nem következett be semmi. Úgy tűnik, hogy nagyobb erők keresztbe feküdtek a szándékának. Egy év telt el, és jelenleg nincs olyan személy, akit megvádoltak volna a katasztrófát kiváltó hanyagsággal.
A népharag eközben egyre fokozódik. Ráadásul Libanon történetének legnagyobb gazdasági válságával kénytelen szembenézni. Az egész ország, mint valami hatalmas súly, szabadesésben zuhan a mélybe. Vajon hol fog megállni?
A helyi lapokban olyan felvetések is olvashatók, hogy a becsapódáskor az egész tákolmány, maga az ország darabjaira hullhat. Sokan attól félnek, hogy ez véres polgárháborút okoz, amelyben volt már része – 1975 és 1990 között – Libanonnak. Már a robbanás előtt sem ment jól a gazdaság, és erre jött a koronavírus okozta helyzet. Az eltelt egy esztendő alatt a libanoni font értéke kilencven százalékkal csökkent. Tehát azok sem vesztettek olyan sokat, akiknek az otthon tartott megtakarított pénzét a robbanás elemésztette. Az árfolyamvesztés mindenkit érint, ami ellen a politikusok sem tudnak semmit tenni.
Hogy ne legyen olyan egyszerű a történet, a gazdaságihoz társul a politikai válság. Kilenc hónapja nincs kormánya Libanonnak. A közelmúltban adta vissza a kormányalakítási megbízást Szaad Haríri az államfőnek, Michel Aounnak. Hiába volt arra irányuló belső és külső nyomás, hogy Libanonnak mindenféleképpen létre kell hoznia egy kabinetet, a feltámadó gyanakvások ezt nem tették lehetővé. „Kilenc hónap a semmiért” – így kommentálták a helyi lapok az eseményt.
A hatmilliós ország vezető erői etnikailag és vallásilag rendkívül megosztottak, amelyen a politikai berendezkedés kiegyensúlyozottságával próbáltak meg felülkerekedni. A lakosok több mint ötven százaléka muzulmán, negyven százalék keresztény hitet gyakorol. Az országban hivatalosan 18 vallás van bejegyezve, a muzulmánok közül a legnagyobb közösség a síita, a szunnita, a drúz, az izmaelita, az alavita, a keresztények közül a maronita katolikus, a görög ortodox, a melkita katolikus, az örmény ortodox, az örmény katolikus, a szír katolikus, a szír ortodox, a római katolikus és a káldeus.
Vagy ötven nemzetiség él jelenleg Libanon földjén, ahol a 15 éves polgárháború lezárásaként 1990-ben újból érvénybe lépett az 1943-ban elnyert függetlenség után kialakult hatalommegosztás, amely szerint az államelnöki tisztséget minden esetben maronita keresztény, a kormányfőit szunnita muzulmán, míg a parlament elnökének tisztét síita muzulmán vallású személy tölti be. Ám ez a felosztás nem biztosít valami nagy mozgásteret a politikai pártoknak, gyakorlatilag bebetonozták magukat az állam különböző posztjain, és innen vívják hatalmi harcukat. Az viszont biztos, hogy ilyen „sokszínű” országot igen nehéz, sőt egyesek szerint lehetetlen kormányozni.
