Bejrút meghalt, még akkor is, ha kezd visszatérni az élet azokba a városrészekbe, amelyeket a robbanás letarolt – mondta a L’ Orient-Le Jour helyi francia nyelvű napilapnak nyilatkozva egy kávéház-tulajdonos, aki a közelmúltban nyitotta meg újra létesítményét. A romokat nagyrészt eltakarították, számos helyen folyik a helyreállítás azokon az épületeken, amelyek nem dőltek össze. A megsérült otthonok úgy negyven százalékán folyik munka, fele önerőből, fele támogatásokból. De többnyire csak a homlokzat renoválására jut pénz és energia, számtalan az üres lakás az érintett kerületekben, szinte senki sem akar ide visszatérni. A lakók nem szeretnének mindig emlékezni arra a végzetes napra, amikor elvesztették szeretteiket, mások pedig nyomorékká váltak. Különben is a kikötő környéke fantomváros – erősítette meg számos ott lakó –, kiváló helyszíne lehetne akár egy háborús film díszletének, romokban álló házak, tele szomorúsággal és errefelé szokatlan csenddel.
Egy éve, augusztus negyedikén délután hat óra nyolc perckor valami elképzelhetetlen erejű robbanás söpört végig Bejrút kikötőhöz közeli negyedein. A halálos áldozatok száma 217 volt, 6500-an megsebesültek. Aki távolról követte a kettős robbanást, azt hihette, hogy a libanoni fővárost atomtámadás érte, ugyanis a kikötő térségében egy gomba alakú felhő emelkedett. Aztán kiderült, hogy egy kikötői raktárban évek óta tárolt 2750 tonna ammónium-nitrát robbant be a közelben elhelyezett petárdák közt keletkezett tűz következtében, amely erre a pusztításra volt képes.
De ki volt a felelős azért, hogy a libanoni főváros évek óta ilyen nagy erejű „bombán” ült? Eddig senki. A robbanás első évfordulóján rendezett emlékezőmenetnek is az volt az egyik fő követelése, hogy a hatalom nevezze meg a felelősöket. A megmozdulás előtt sokan arra számítottak, hogy a felvonulás akár véres tüntetéssé alakulhat, de aztán a tömeg erőt vett magán, és különösebb összetűzések nélkül zajlott le a menet. Elhangzottak olyan követelések is, hogy a hatalmat gyakorló politikusok, akiket csak „felelőtlen hatalmi maffiának” hívnak, azonnal szedjék cókmókjukat, és távozzanak.
A robbanás ügyében eljáró ügyész, Tarek Bitar számos nyilatkozatában utalt arra, hogy kérni fogja néhány politikus mentelmi jogának felfüggesztését.
Aztán nem következett be semmi. Úgy tűnik, hogy nagyobb erők keresztbe feküdtek a szándékának. Egy év telt el, és jelenleg nincs olyan személy, akit megvádoltak volna a katasztrófát kiváltó hanyagsággal.
A népharag eközben egyre fokozódik. Ráadásul Libanon történetének legnagyobb gazdasági válságával kénytelen szembenézni. Az egész ország, mint valami hatalmas súly, szabadesésben zuhan a mélybe. Vajon hol fog megállni?
A helyi lapokban olyan felvetések is olvashatók, hogy a becsapódáskor az egész tákolmány, maga az ország darabjaira hullhat. Sokan attól félnek, hogy ez véres polgárháborút okoz, amelyben volt már része – 1975 és 1990 között – Libanonnak. Már a robbanás előtt sem ment jól a gazdaság, és erre jött a koronavírus okozta helyzet. Az eltelt egy esztendő alatt a libanoni font értéke kilencven százalékkal csökkent. Tehát azok sem vesztettek olyan sokat, akiknek az otthon tartott megtakarított pénzét a robbanás elemésztette. Az árfolyamvesztés mindenkit érint, ami ellen a politikusok sem tudnak semmit tenni.
Hogy ne legyen olyan egyszerű a történet, a gazdaságihoz társul a politikai válság. Kilenc hónapja nincs kormánya Libanonnak. A közelmúltban adta vissza a kormányalakítási megbízást Szaad Haríri az államfőnek, Michel Aounnak. Hiába volt arra irányuló belső és külső nyomás, hogy Libanonnak mindenféleképpen létre kell hoznia egy kabinetet, a feltámadó gyanakvások ezt nem tették lehetővé. „Kilenc hónap a semmiért” – így kommentálták a helyi lapok az eseményt.
A hatmilliós ország vezető erői etnikailag és vallásilag rendkívül megosztottak, amelyen a politikai berendezkedés kiegyensúlyozottságával próbáltak meg felülkerekedni. A lakosok több mint ötven százaléka muzulmán, negyven százalék keresztény hitet gyakorol. Az országban hivatalosan 18 vallás van bejegyezve, a muzulmánok közül a legnagyobb közösség a síita, a szunnita, a drúz, az izmaelita, az alavita, a keresztények közül a maronita katolikus, a görög ortodox, a melkita katolikus, az örmény ortodox, az örmény katolikus, a szír katolikus, a szír ortodox, a római katolikus és a káldeus.
Vagy ötven nemzetiség él jelenleg Libanon földjén, ahol a 15 éves polgárháború lezárásaként 1990-ben újból érvénybe lépett az 1943-ban elnyert függetlenség után kialakult hatalommegosztás, amely szerint az államelnöki tisztséget minden esetben maronita keresztény, a kormányfőit szunnita muzulmán, míg a parlament elnökének tisztét síita muzulmán vallású személy tölti be. Ám ez a felosztás nem biztosít valami nagy mozgásteret a politikai pártoknak, gyakorlatilag bebetonozták magukat az állam különböző posztjain, és innen vívják hatalmi harcukat. Az viszont biztos, hogy ilyen „sokszínű” országot igen nehéz, sőt egyesek szerint lehetetlen kormányozni.
Az, hogy Harírinek, aki volt már hosszú ideig miniszterelnök, nem sikerült kormányt alakítania, igen elgondolkodtató. Ki hozza össze a kormányt, ha ő nem? Márpedig az államfő nem akarja, hogy ő alakítson kabinetet. Libanon megindult a legveszélyesebb úton – ez volt a hír fogadtatása a fővárosban. A bejrúti politikában jártas külföldi sajtó még ennél is egyértelműbben fogalmazott: „Aoun és Haríri kinyitotta a pokol kapuját Libanon előtt.” A nemzetközi politikai élet meghatározó szereplői is azt szeretnék, hogy legyen végre kormánya Libanonnak, és fejezzék be az egy helyben járást. Sürgősen létfontosságú gazdasági reformokat kellene elfogadtatni, hogy esélyt adjanak az országnak a túlélésre. De nincs olyan személy, aki merné vállalni a kemény változásokat, aki maga mögött tudná a különböző közösségek többségét.
A nagy libanoni síita párt, a Hezbollah, amely térségbeli szoros szövetségese Iránnak, eközben veszélyes játékba kezdett, mintha nem lenne az országnak ezenkívül is elég baja. A múlt héten dél-libanoni bázisairól rakétákat indított a Golán-fennsíkon lévő izraeli célpontok ellen. A válasz nem késlekedett: azonnal izraeli légi csapás torolta meg az akciót. Az elemzők az adok-kapokról megállapították, hogy a két fél tudatában van a másik erejének. Így valószínűleg egyik sem akar olyan háborút, amely 2006-ban pusztított Izrael és a Hezbollah között.
A libanoni politikai pártok szinte egyöntetűen bírálták a síita milíciát, mert az szerintük saját érdekei szerint be akarja rángatni Libanont egy eleve vesztes háborúba. Ebből a kritikából a Haaretz izraeli baloldali napilap azt a következtetést vonta le, hogy a korábban nagy hatalmú Hezbollah még Libanonban is jócskán veszített a népszerűségéből.
Nem kellene a háború tüzével játszani, inkább a saját portánkon kellene rendet rakni – vélik az egyszerű libanoni emberek. Nekik különösen elegük van a beképzelt politikusokból, akik úgy tesznek, mintha minden a legnagyobb rendben folyna az országban.
Borítókép: A katasztrófa helyszíne a bejrúti kikötőben 2021 júliusában. Senki sem akar ide visszatérni. Fotó: Reuters
