Budapest ad otthont az 52. Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszusnak, amely most vasárnap, szeptember 5-én kezdődik. Mint a sorszámból is látszik, a kongresszusok hagyománya régi időkre nyúlik vissza. Az oltáriszentség (eucharisztia) tisztelete már az ókeresztény korban a kereszténység egyik sarokkövét jelentette. Mégis, a következő évszázadokban tovább erősödött az eucharisztia tisztelete. Ennek talán legeklatánsabb példája az úrnapja ünnep bevezetése volt 1246-ban. Az eucharisztikus lelkiség a nyugati egyházszakadás után – immár csak a katolikus konfesszió híveinél – tovább erősödött.
Franciaországban 1873-ban néhány ezer hívő részvételével felajánlották az országot az Isteni Szívnek. Ekkor érlelődött meg a gondolat a 39 éves Émilie-Marie Tamisier asszonyban, hogy szabályos időközönként hasonló eseményeket kellene szervezni. Kezdeményezésének célját A társadalom megmentése az oltáriszentség megmentése által című munkájában publikálta. Tamisier helyesen ismerte fel, hogy az 1789 óta tartó társadalmi folyamatok immár nemcsak általános erkölcsi elvekkel ütköznek, hanem annyira erodálták a társadalom szövetét, hogy az a józan ész számára is visszás lett. E gondolatok jegyében 1874-ben Avignonban körülbelül tízezer hívő gyűlt össze, hogy hitének egyik legfontosabb sarokkövéről – az oltáriszentségről – tanúságot tegyen. A zarándokokat a francia III. Köztársaság szervei folyamatosan zaklatták. Az államhatalom ugyanis attól tartott, hogy a kezdeményezés lelassíthatja, sőt akár meg is fordíthatja az állam és az egyház szétválasztásának folyamatát.
Mindennek ellenére a következő év májusában már ötvenezer hívő vett részt a zarándoklaton, amelyet ekkor neveztek először kongresszusnak. A szervezők – akik között ekkorra már öt püspök is volt – 1875 szeptemberére újabb kongresszust szerveztek, hogy „Jézus szociális királyságát” hirdessék. A kongresszusi gondolat ugyanis a kezdetektől fogva összekapcsolódott a szociális kérdéssel.
A kongresszus nemzetközi színtérre kilépése nagymértékben a szabadkőműves-alapokon álló francia köztársaság ellenállása miatt történt. Tamisier a folyamatos vegzatúrák hatására a belgiumi katolikusok körében is népszerűsíteni kezdte a kongresszus gondolatát, majd hosszas szervezési előkészületek után 1881. július 28-án megrendezték az első nemzetközi találkozót Lille-ben. A kongresszuson részt vevők kiálltak a világi hitoktatók képzése mellett, aminek szomorú aktualitást adott, hogy a francia kormány két héttel korábban törölte a hittant az állami iskolák tantárgyai közül. A kongresszus hatása igen jelentős volt a kor közvéleményében tekintettel arra, hogy azt zömében világiak kezdeményezték, majd valósították meg. A találkozók rendszeres megtartását maga a pápa, XIII. Leó is felkarolta.
Az eucharisztikus világkongresszusok közül elsőként a nyolcadikat szervezték Európán kívül, amikor 1893-ban Jeruzsálem adott otthont a rendezvénynek. Amerikában az első kongresszust 1910-ben tartották Montrealban. A média – köztük a rádió – erőteljes felhasználására elsőként az 1926. évi chicagói találkozón került sor. Ezen már több mint félmillió ember vett részt.
Fotó: Fortepan/adományozó: Lőrinczi Ákos
Magyarországon ekkor született meg az a terv, hogy hazánk is rendezzen világtalálkozót: e folyamatban kulcsszerepet játszott Csernoch János esztergomi érsek. Ekkorra komoly versengés bontakozott ki, hogy melyik ország szervezzen kongresszust. A mindvégig elsődleges vallási tartalom mellett politikai szempontok is szerepet játszottak ebben. Balsorsú hazánk esetében ez az aspektus a trianoni békediktátum következményeként kialakult nemzetközi elszigeteltség feloldása, de legalábbis csökkentése volt. Az előkészítő munkálatok során a rendezésre alkalmas évnek tűnt 1938, hiszen ekkor volt Szent István halálának 900., szentté avatásának 825. évfordulója. Épp e szempont miatt az eredetileg ekkor Lengyelországban tartandó kongresszus rendezési jogáról Varsó lemondott: mindez a lengyel–magyar barátság egyik kevéssé ismert epizódja is.
A 33. kongresszusra 1937 februárjában Manilában került sor, ahol korábban még nem látott tömeg – másfél millió ember – vett részt az ünnepségen. A manilai találkozónak hasonlóan kiemelkedő nemzetközi visszhangja volt, mint egy évvel később a budapestinek, ugyanakkor más, ijesztőbb reminiszcencia is akadt a jövőben, mivel a Fülöp-szigetek fővárosa 1945-ben hasonlóan romhalmazzá vált a harcok következtében, mint Budapest.
Az 1938. évi kongresszus előkészítése már 1937 májusában elindult, amikor Serédi Jusztinián esztergomi érsek meghirdette az Eucharisztikus Emlékévet. Az ünnepély központi témájának, egyben mottójának is az eucharisztia mint az adakozó szeretet kötelékéről (vinculum caritatis) való elmélkedést választotta. A spirituális készület mellett komoly világi szervezőmunka kezdődött: a magyar politikai elit helyesen ismerte fel, hogy az ország reputációja a tét, és hogy végre lehetőség kínálkozik arra, hogy hazánk kitörjön abból a nemzetközi elszigeteltségből, amely 1918-at követően sújtotta.
Távolságtartás a politikától
Az előkészületek jelentős szervezőmunkát igényeltek, amelynek koordinálásával Huszár Károly volt miniszterelnököt bízták meg. Az előkészületek legfőbb motorja azonban Bangha Béla jezsuita szerzetes volt. Az ekkor már halálos beteg Bangha töltötte fel spirituális tartalommal a kongresszust, amelynek csak egy része volt a találkozó himnuszának megírása.
A jezsuita szerzetes mindvégig a kongresszus vallási jellegét hangsúlyozta, és ha előkerült a politikai tartalom, attól igyekezett elhatárolódni. A találkozó előtt annak fő célját így fogalmazta meg: „A budapesti eucharisztikus világkongresszus a szeretet ünnepe lesz.” Ez az „elhatárolódás” azonban csak bajosan sikerülhetett volna, hiszen Bangha – Szekfű Gyula megállapítása szerint – volt „az az egyéniség, aki a Trianon utáni keresztény Budapest gondolkodásának legenergikusabb kialakítója volt, aki [...] eredményét elsősorban vallásos tevékenységével érte el. Kereszttel kezében hódította vissza az embereket s amennyiben lépései átvitték a politika területére, itt sikert szintén csak a vallásos erők szereztek számára.”
A magyar szervezőbizottság legfontosabb reménye az volt, hogy a kongresszus révén egyfajta alternatív Népszövetségnek adhatnak támpontot, és ennek révén gyógyítani lehet a Trianon okozta sebeket, elsődlegesen is a határ túloldalára került magyarsággal való erősebb kapcsolatok segítségével. A kongresszusról szóló írások – mind előtte, mind 1945-ig – nyomatékosan hangsúlyozták, hogy a világkongresszustól az isteni igazságosság megnyilvánulását is várják. Mindez természetesen utalt az Igazságot Magyarországnak! (Justice for Hungary!) jelszavára, amely áthatotta az 1920-as és 1930-as évek mentalitását.
Fotó: Kurucz Árpád
A Trianonra utaló tendenciákat, valamint az isteni igazságosságban bízó magyar közhangulatot már magának a kongresszusnak a dátuma is előrevetítette. 1938-ban május 26-ra esett áldozócsütörtök ünnepe, amelyhez a világtalálkozót időzítették, egyszersmind azonban közel került június 4-hez, vagyis a trianoni békediktátum aláírásának évfordulójához is. Ezért szimbolikus jelentősége volt a határon túlról érkező magyar és a szomszédos népektől érkező zarándokoknak.
A földrajzi közelség, valamint a német zarándokok kényszerű távolmaradása – Adolf Hitler megtiltotta részvételüket – miatt a legtöbb „külföldi” vendég éppen a Szent István-i birodalomból jött, és ezzel az ünnep sikeresen haladta meg a régiót jellemző politikai feszültségeket és ellenségeskedést. A kongresszus fővédnöke a kormányzó felesége, vitéz nagybányai Horthy Miklósné lett. A református államfő katolikus felesége révén részben sikerrel simította el a kongresszust övező konfesszionális ellentéteket.
Mindazonáltal például Ravasz László a helyes református magatartást „a teljes lelki érdektelenség” állapotában látta. A protestáns felekezetek nem tudtak mit kezdeni az általuk bálványimádásnak tartott találkozó vallási tartalmával, de azt felismerték, hogy az esemény aktuálpolitikai üzenete jelentős hatással van az elszakított területek magyarságára, így többek között az igen jelentős erdélyi magyar református eklézsiára.
A kongresszusra 15 bíboros és 330 püspök mellett több mint százezer zarándok érkezett, akiknek elszállásolása és élelmezése komoly logisztikai feladatot jelentett. A kormány – Hóman Bálint kultuszminiszter kezdeményezésére – jelentős összeget, 600 ezer pengőt különített el ezekre a célokra. XI. Pius pápát Eugenio Pacelli bíboros, pápai legátus képviselte. Pacelli személye tovább erősítette a kongresszus által közvetített egyik legfontosabb politikai üzenetet, vagyis a katolikus „harmadik út” lehetőségét a náci, illetve a bolsevik rezsimek árnyékában. A pápai legátus alig tíz hónappal később XII. Pius néven lépett Szent Péter örökébe; budapesti élményei alapvetően alakították, sőt erősítették benne a totalitárius rendszerekkel szemben folytatott, kérlelhetetlenül elszánt egyházpolitikáját.
Áldozócsütörtökön reggel, 1938. május 26-án az ifjúság szentségimádását tartották, amelyen mintegy 150 ezren vettek részt. Este a Duna budapesti szakaszán körmenetre került sor – az oltáriszentséget a Szent István nevű gőzösön vitték körbe a folyón, miközben a két parton megközelítően félmillió ember kapcsolódott be az ünnepségbe. A Tungsram munkatársai segítségével kiépített és kivilágított Duna-parti esemény minden résztvevőre mély hatást gyakorolt. A kongresszus zárómiséjén, május 29-én vasárnap ugyanennyi hívő vett részt. Ekként Bangha egyik legfontosabb célja is teljesülni látszott: „Az eucharisztikus kongresszusnak természetesen néma tiltakozás jellege is van, mégpedig minden pozitív istenhívő részéről is, nemcsak a katolikusok és az egész keresztény világ részéről. […] Az egész világ megborzadt a szörnyű egyházüldözésektől és hogy ezt a gondolatot a világkongresszus középpontjába állítottuk, ezzel Magyarország a világ megbecsülését fogja élvezni.”
Családi ezüst hófehér abroszon
A budapesti eseményekkel párhuzamosan a többi magyar egyházmegyében is eucharisztikus hetet rendeztek, egyben szentségi ájtatosságokat végeztek. Mindennek révén azon hívők is be tudtak kapcsolódni az ünnepségbe, akik nem tudtak elutazni Budapestre – ez ma már többé-kevésbé természetesnek tűnik számunkra, ám nyolcvan évvel ezelőtt forradalmi újításnak látszott. Úgy is fogalmazhatunk, hogy az ország élni akarását is kívánta igazolni – a megcsonkított hazában. Ahogy egy kortárs cikkben olvashatjuk: „Azt tette Budapest, amit az ősz matróna tesz, ha előkelő vendéget fogad: előveszi az almáriumból a megmaradt családi ezüst romjait és hófehér abroszt terít az öreg biedermeier asztalkára. Nem trianoni szegénységét mutatta, hanem ősi úri mivoltában kívánt bemutatkozni az előkelő idegenek előtt. Tette ezt annál inkább, mert hálás szívvel kívánta viszonozni a katolikus egyház fejének azt az elhatározását, hogy a kongresszus székhelyét az idén az országalapító Szent István király jubileumi évét ülő Magyarországba helyezte.”
Az elvallástalanodás korszaka
A 34. Eucharisztikus Világkongresszus után olyan külpolitikai sikerek következtek, amelyeket sokan a találkozó eredményének is tartottak. Magyarország rövid időn belül visszaszerezte elveszített magyarlakta területének zömét, és úgy tűnt, hogy az első világháború után az ország végre elfoglalja méltó helyét a világban. Nem véletlen, hogy a visszaemlékezők közül igen sokan csodálatos évként (annus mirabilis) emlegették 1938-at.
Fotó: Fortepan
Mi már tudjuk, hogy mindez nem valósulhatott meg, sőt a világi veszteségeken túl az elvallástalanodás korszaka következett el. A világtalálkozó tizedik évfordulóján még lehetőség nyílt arra, hogy a magyar katolikusok méltóképpen emlékezzenek az eseményre. Mindszenty József esztergomi érsek a hitlerizmust kritizálta ekkor: „Milliók vérét, könnyét csorgatták 10 éven át a kongresszusi címer kelyhébe. A kehely kiszélesedett, amint a könny és a vér folyama is megáradt.” Ez a folyamat a bolsevizálódó Magyarországon folytatódott: 1948. június 16-án államosították az egyházi iskolákat, ezzel a papíron még plurális politikai közösséget jelentő köztársaság radikális módon gyorsította fel az állam és az egyház szétválasztását, utóbbi teljes szétverésén keresztül. A folyamat végét 1951-ben a Regnum Marianum templom porig rombolása szimbolizálta – az 1938-as kongresszus fő színhelyétől, a Hősök terétől mindössze néhány száz méterre. Mire a következő, 35. kongresszusra 1952-ben Barcelonában sor került, a tizennégy évvel korábbi magyar remények szertefoszlottak, sőt éppen az ellenkező félelmek valósultak meg, miközben a Regnum Marianum elpusztult.
Az 1938. évi Eucharisztikus Kongresszus emlékezetére is rávetült a XX. századi történelmünkre vonatkozó tétel: a megírt történelem esetünkben és korszakunkban eltér az átélt történelemtől. Akik átélhették az akkori kongresszust, a legtöbb esetben mint életük egyik meghatározó élményéről beszélnek róla ‒ mindeközben a bolsevik magyar állam leginkább az elhallgatás politikáját követte. Amikor mégis valamit kellett mondani az akkori történésekről, azt hazudták, hogy a kongresszus kizárólag antibolsevista üzeneteket közvetített, továbbá XII. Piust kritizálták. A pápa a kongresszus tizedik évfordulóján így foglalta össze – hazánkkal kapcsolatos – meglátásait: „De a Ti nemeslelkű népeteket, amely a századok viszontagságai közt annyi csapást szenvedett, most sem sodorta el ez a szörnyű hullámverés [ti. a II. világháború]. A százados és életerős tölgyet tépheti a vihar, de ki nem döntheti. A Ti osztályrészetek valóban szilárdan állani a szenvedések közepette is.”
A hidegháború időszakában, különösen a II. vatikáni zsinatot követően az eucharisztikus kongresszusok aktuálpolitikai konnotációi jelentősen csökkentek. Mégis, ahogy azt a korábbiakban láttuk, a kongresszus életre hívásában jelentős szerepet játszott a társadalmak felé megfogalmazott üzenet, amely közel 150 év elteltével sem változott, és emberibb világ kiépítését célozza.
Az 1938. évi kongresszus alkalmából Babits Mihály Eucharistia címen írt verset, amelynek egyik gondolatánál ma sem tudjuk jobban összefoglalni a 2021-es találkozó aktualitását: „Áradj belénk hát, óh örök igazság és szent szeretet! Oldozd meg a bilincseket, amikkel törzs és vér leköt, hogy szellem és ne hús tegyen magyarrá, s nőjünk ég felé.”
