Amerikai filmesek előszeretettel kölcsönöznek sikeres, ám úgymond kisebb hatósugarú történeteket európai alkotóktól, amióta csak létezik mozgókép. A gyakorlat általában úgy működik, hogy van egy jó alapsztori, amelyet kicsit átformálnak, beleölnek némi pénzt, és bemutatják a hazai közönségnek, amely sokszor nem is tudja, hogy remake-et néz, nem eredeti koncepciót. Vagy éppenséggel tudja, de így is kíváncsi a feliratmentes, hazai verzióra: ennek legékesebb példája a 2011-es francia világsiker, az Életrevalók teljesen felesleges feldolgozása volt. Aztán vannak azok a ritka kivételek, amelyek erősítik a szabályt: a 2014-es francia A Bélier család nagyon jó film volt, a független filmek legnagyobb ünnepén, a Sundance Filmfesztiválon idén fődíjat és közönségdíjat is elhozó CODA viszont csodálatos.
A két film kiindulópontja ugyanaz: adott egy siket család, melynek egyetlen halló tagjáról, a tinédzser lányról kiderül, hogy rendkívüli énekhanggal áldotta meg a sors. A sajtkészítő Bélier-ék helyett ezúttal a halász Rossiék meséjét láthatjuk, akik napról napra kemény munkával küzdenek megélhetésükért, melyben óriási segítség a két világ között tolmácsoló lányuk. A CODA cím egyébként a Child of Deaf Adults, vagyis a siket felnőttek gyermeke rövidítése. Az első képeken Ruby mellett apja (Troy Kotsur) és bátyja, Leo (Daniel Durant) a halászhajón dolgozik, a lány pedig olyan dolgokat intéz, amelyeket családja nem tudna. Egy véletlen döntés következtében aztán Ruby az iskolai kórusban találja magát, ahol rögtön kiderül istenadta tehetsége. Két konfliktust is kapunk: a lány lehetőségei kontra kötelezettségei, illetve hogy a saját családjába sem tud teljesen beilleszkedni, mivel rendelkezik valami olyannal, amivel szülei és testvére nem.
„Ha vak lennék, festeni akarnál?” – teszi fel a kérdést Ruby édesanyja. A lány tehetsége áldás, de egyúttal bűntudatot is szül, hiszen a hozzá legközelebb állók nem tudják megérteni és átélni a szenvedélyét. A CODA megmutatja azt is, hogy mekkora szakadék húzódik a társadalom fogyatékkal és nem fogyatékkal élő tagjai között. Fontos és bátor döntés volt a rendező részéről, hogy ezúttal a nem halló szerepekre valóban siket színészeket szerződtetett, amitől a film sokkal hitelesebb lett. Az elszakadás mindkét fél számára fájdalmas, ám a szülők lassan kénytelenek belátni, hogy nem támaszkodhatnak örökké Rubyra, és nem akadályozhatják saját céljai elérésében.
Sian Heder rendező érzékenyen, mégis giccsmentesen tudja bemutatni ezt a folyamatot, hatalmas empátiával fordul szereplőihez, de nem kivételez a Rossi családdal pusztán azért, mert fogyatékkal élnek. Noha a játékidő végéig szerethetők maradnak, ugyanolyan emberek, mint bárki más: látjuk azt is, amikor önzők, netán olykor gonoszkodnak, hibáznak. Amikor például Ruby édesanyja (Marlee Matlin, aki egyébként az egyetlen siket színésznő, aki valaha Oscar-díjat kapott, az Egy kisebb isten gyermekeiért) bevallja a lányának, hogy annak születésekor azt kívánta, bárcsak ő is siket lenne, hogy közelebb legyenek egymáshoz, bármilyen kegyetlen dolog is ilyet kívánni, valahol mélyen együttérzünk vele.
A CODA mindezek tekintetében nem csupán a főszereplő tinilány, de az egész család felnövéstörténete is, a színészek pedig egytől egyig remekek, a film lelke viszont egyértelműen a főszerepet alakító Emilia Jones, aki természetes, őszinte játékával még nagy jövő előtt áll. Amikor Ruby az iskolai előadáson énekel, a rendező egy ponton leveszi a hangot, hogy a néző is átélje azt, amit a lány családja érzékel. A CODA telis-tele van megható, katartikus jelenetekkel, remek dramaturgiája és ami a legfontosabb: óriási szíve van.
(CODA – amerikai filmdráma, 111 perc. Rendező: Sian Heder. Forgalmazó: Apple Tv)
Borítókép: Ruby (Emilia Jones) és siket édesanyja (Marlee Matlin) két külön világban él Fotó: Apple TV
